Úgy válik egyénivé, hogy közben kicsit egyénieskedő is, hogy bosszantsa a kortársait. Eközben a realizmus és a szürrealizmus között mozog, de megvan benne a tisztelet a nagy elődök iránt, sőt nekik építget darabról darabra, építőkockákról építőkockákra groteszk, futurisztikus panoptikumot. A történetek alaphelyzete akár egy tudományos-fantasztikus regény fő motívuma is lehetne: valaki (talán a Nagy Testvér) keveri a kártyákat a mindenség feje fölött és bábozik a bábeli zűrzavarban eltévedt zsenikkel, akiket különböző profán helyszíneken – hol egy balatoni strand büféjében, hol egy kocsmában, hol táncházban, hol gőzfürdőben – éri el az írók egyik meghatározó alapélménye, az elvágyódás és a mámor.
Nem véletlen, hogy a nagy példaképek körében hangsúlyos szerepet kapnak a mérgek litániáját halhatatlan költeménybe foglalni képes Kosztolányi, az ópium áldozatává vált Csáth Géza vagy az alkohol apostolai, Krúdy, Cholnoky László és Hajnóczy Péter. Utóbbi például Novák egyik novellájában a szigligeti strandon egy tálca fröccsöt rendel, és ez a kép annyira hiteles, hogy nehéz nem arra gondolni, hogy a virtust szerző maga is kipróbálhatta már. Bizony, van egyfajta merészség és szemtelenség is abban, ahogyan Novák a magyar irodalom általa kiszemelt nagyjait ebben az apokaliptikusnak tűnő panoptikumban mozgatja, de van benne valami tündéri anakronizmus is, hiszen itt nem műveket lop, művekből lop a szerző, hanem magukat az alkotókat lopja közénk sokszor lenyűgözően szép és mély tónusú jelenetek részeseiként.
Megjelennek az irodalom nagyjai
Amikor azt olvassuk például a kötet egyik darabjában, hogy Kosztolányi, Ottlik, Aszlányi, Papp Dániel és Bródy (Sándor) belépnek a Rózsalugas büfé melletti „ostorlámpa fénykörébe”, és „orruk alatt dünnyögő, arcukról vért törölgető matrózokat” látnak feltápászkodni a „terasz szétmorzsolódó betonjáról”, egyenesen olyan hatalmas elődök stílusművészete juthat eszünkbe, mint például Gelléri Andor Endre munkássága. De a novellák olvasása közben gyakran felsejlik bennünk az a gondolat is, amit Örkény mondott egykor, amikor megpróbálta megmagyarázni, hogy mi is a groteszk. Olyan egyszerűen furfangos Novák látásmódja, mintha terpeszállásban, a lába között a háta mögé tekintve jelenne meg számára a felfordult világ.
Miközben például az egyik elbeszélésben Kosztolányi „unalmában nem tudja, hogy rágyújtson vagy tökmagozzon”, a Béla nevű srác, „Kispest brillantin csillogású”, csokira sült kabinosa a bandájával snapszlizik, és éppen „hat szőrös bunkónál és négy nagyfröccsnél tart”. A Nevetés című novellában legalább ilyen abszurd „Novi Bálint” (az elbeszélő szerző) szerelmi csalódásának leírása, amikor az ifjú költő a Dorina nevű múzsa miatt érzett bánatában eladja a „szárnyait” egy antikváriusnak, megszabadulva a „rabszolgasorból”. A szárnyakhoz pedig a boltos habszivacs baglyot csináltat és kirakja a kirakatba. A cselekvő, alkotó szellem így tárgyiasul, ahogyan az írókból is szépen lassan marionettfigurák lesznek, akiket csupán azok tudnak felidézni, akik a mai világban olvasnak még egyáltalán könyveket.
Nem véletlen, hogy Novák Valentin új kötetében az összes novella címe egy-egy ás-és- képzős névszó, erre utal az egyik alcím is (ÁsÉs novellák). Ennek kapcsán akár gondolhatunk arra is, hogy az egykor aktív irodalmi élet ma már csak emlék, az írók elefántcsonttoronyban élnek, de nem azért, mert el kívánnak távolodni az olvasóktól, hanem mert nincsenek is igazán olvasóik. Az íróknak pedig nem marad más, minthogy azon fantáziáljanak, vajon hogyan viselkedne Mikszáth a mai világban egy szaunában ücsörögve, és mit szólna Krúdy, ha paradicsomlével kínálnák neki a vodkát.
A Repedés minden novellája rávilágít a mai kor sötétségére
Novák Valentin novelláinak persze azon kívül, hogy néhol humorosak, viccesek, néhol pedig inkább vicceskedők, mélyebb tartalmuk is van. A négy fejezetben tálalt (Utazás, Idézés, Dekázás, Futás!) huszonhét novellának szinte mindegyikében van egy-egy olyan gondolat, amely rávilágít a mai kor sötétségére is, és nem hagyja nyugodni az elolvasásuk után sem a befogadót. Például a szerző erős pacifizmusáról tanúskodik, amikor az egyik elbeszélés főhőse a képzeletbeli falanszterben a „Háborúk és csaták generáló laboratóriumában” dolgozik, de fél év után utcára teszik, mert az első, önálló programja időhurokba forgatja a halottakat, akik mindaddig feltámadnak, amíg a harcoló felek le nem teszik a fegyvert. A közösségek széthullásának, az egymástól elfordított fejek világának mond határozottan ellent az is, és az alkotó hevületben cselekvő társasági élet erejéért kiált, ahogyan Novák novelláiban mindenki le tud ülni egy kocsmaasztalhoz, egy vízparton vagy akár a szerző szűk szobájában, összerántva az időt és a gyomrokat az izgalomtól. Mert „ha gyűlnek, nem gyűlölnek”.
Vagy talán mégis. A kötet utolsó novellája (Savazás) ugyanis szkeptikus ebből a szempontból is. A kritika groteszk kritikája, a mindent és mindenkit „savazókról”, akik azért utaznak egy járaton, hogy azoknak a hátába döfjék a kést, akik legalább alkotnak valamit. Miközben egy jó sort sem képesek írni, ami a „jövőben gyökerező múltba mutat”.
(Novák Valentin: Repedés – Fantáziák boldog árnyakról. Orpheusz Kiadói Kft., Budapest, 2023. Ára: 2500 forint)
