A huszonhat éves színésznőnek több mint tizenkilencmillió követője van Instagramon, de szerepelt már Quentin Tarantinónál a legendás rendező Volt egyszer egy… Hollywood című legújabb filmjében, sőt pályafutását gyerekszínészként kezdte. Tizenkét évesen debütált, aminek köszönhetően már félszáz szerepet tud maga mögött. A horrorral sem a Szeplőtlen az első kalandja: 2010-ben szerepelt a műfaj egyik mestere, John Carpenter (Halloween, A dolog, A köd) The Ward című késői filmjében.
A Szeplőtlen szereplőválogatására még 2014-ben jelentkezett, majd az Eufória sikere után megvásárolta a projektet, és rendezőnek jól bevált alkotótársát, Michael Mohant nyerte meg a produkciónak. Produceri debütálása egyértelmű szakítás eddigi szerepeivel és egyfajta játszadozás a közönség elvárásaival, hiszen horrorfilmről van szó, amiben a tinédzser fiúk erotikus álma egy mélyen vallásos apácát alakít, aki szűzen esik teherbe. Persze nem a blaszfémia vagy a polgárpukkasztás a cél, inkább az, hogy a színésznő a vonzereje helyett a tehetségét csillogtassa, nem szépségként, hanem inkább szörnyetegként. Anélkül, hogy a történet poénjait lőném le, előképei a filmtörténetből a Rosemary gyermeke Mia Farrow által megformált anyakaraktere, a Stephen King regényén alapuló Carrie bosszúálló félistenné avanzsáló címszereplője, vagy A texasi láncfűrészes mészárlás túlélője, aki végül véráztatta arccal, hisztérikusan nevetve menekül meg Bőrpofától.
Cecília nővér egy fiatal amerikai apáca, aki gyermekkorában csodával határos módon élte túl, hogy belezuhant egy befagyott tóba, innen ered mély hite. Meghívják egy igen exkluzív zárdába az olasz vidékre, ahol azonban szép lassan baljós furcsaságok sorára lesz figyelmes, míg végül terhességet állapítanak meg nála. A bibliai csoda mintha nem is okozna különösebb meglepetést a zárdában, inkább csak áhítatot. A történet vallási háttere nagyrészt balladai homályban marad, inkább az alaposan összezavarodott hősnő szubjektív és korlátozott nézőpontjával azonosulhat a néző ebben a zárt miliőben, de a Rosemary gyermeke után talán már nincs is szükség lehozni a földre a természetfelettit, megmagyarázni a misztikumot. Alig két héttel később érkezik a magyar mozikba Az első ómen című film, az Ómen-történetek előzménye, és az okkult horror (al)műfajának 1976-os, Gregory Peck nevével fémjelzett Oscar-díjas mesterműve is eszünkbe juthat a Szeplőtlenről.
A nem is annyira logikus, mint inkább (rém)álomszerű filmnek stilisztikai szempontból van egy kevésbé híres, de annál markánsabb elődje is: az „olasz Hitchcock”, Dario Argento 1977-es Sóhajok című filmje (amiből 2018-ban amerikai remake is készült Dakota Johnson és Tilda Swinton főszereplésével, a legsikeresebb kortárs olasz rendező, Luca Guadagnino rendezésében). A Sóhajok hazánkban ugyan csak DVD-n elérhető, de kultikus státusára jó példa, hogy 2015-ben az A38 hajón lehetett vásznon látni egy pazar koncert alkalmával, amikor a film hipnotikus zenéjét jegyző, Goblin nevű rockegyüttes élőben kísérte a vetítést. A 83 éves Argento előtt nemcsak az olasz helyszínnel tisztelegnek (míg az ő filmje az Itália felől egzotikus Németországban játszódott), de még a rendező egyik védjegyének számító fekete bőrkesztyű is előkerül. A Sóhajok a Disney-féle tündérmesékre adott horrorfilmes válaszként egy amerikai balerináról szólt, aki egy német tánciskolában döbben rá, hogy egy boszorkányszekta karmai közé érkezett. A Szeplőtlen ugyan nem ér a nagy elődje nyomába, de sikerrel építi fel annak borzongató atmoszféráját, a meditatív tempó pedig minden teret megad Sydney Sweeney transzformációjához éteri hősnőből csapdába esett vadállattá.
A film természetesen csak erős idegzetűeknek ajánlott, jó okkal kapott 18-as karikát, habár igazából csak egy szokványos, tisztességes színvonalú, alapvetően konzervatív horrorfilmről van szó, amiben a fennálló rendet fenyegető káosz végül kérészéletűnek bizonyul. És elnézve, hány jól sikerült horrorfilmet láthattunk a mozikban az elmúlt években, ez megéri a mozijegy árát, már annak természetesen, aki vevő az ilyesféle mozgóképes hullámvasútra.
