Sík Sándor (1889–1963) irodalmi munkásságáról áttekintő igénnyel, pályaképjelleggel és monografikus szemlélettel két önálló összefoglaló mű született. Az egyik Baróti Dezső irodalomtörténész professzor, Sík Sándor egykori doktoranduszának, illetve a szegedi egyetem ’56-os rektorának a munkája, amely szubjektív és – ugyan tudományos alapossággal megírt, de mégis – inkább ismeretterjesztő munka. A másik Rónay László irodalomtörténész könyve, amely hagyományos (a szónak minden lehetséges értelmében véve) irodalomtörténeti szemlélettel vizsgálja és tekinti át filológiai alapossággal Sík Sándor munkásságát.
A fentebb említett két könyvön kívül még számos tanulmány és tanulmánykötet jelent meg róla, legutóbb idén „Amiről nem énekelt soha senki” – Írások Sík Sándorról címmel szerkesztésemben, a Radnóti Szegedi Öröksége Alapítvány gondozásában. Szerencsés módon sokan foglalkoztak a Radnóti Miklóssal való barátságával, a szegedi egyetemi éveivel, Esztétika című munkájával. Tudósi és művészi munkássága áttekintésének önálló kötetet szentelt Máté Zsuzsanna, a szegedi egyetem pedagógusképző karának főiskolai tanára. Ezenkívül mint piarista szerzetest (a világhálón virtuális emlékszoba őrzi emlékét a hazai piarista rendtartomány gondozásában), mint pedagógust és mint cserkészvezetőt is megörökítette a művelődéstörténeti kutatás. Mészáros István neveléstörténész pedagógiai munkásságáról írt könyvet.
Napjainkban is fontos kutatási területe lehet a magyar irodalomtörténetnek Sík Sándor személyisége, életműve és annak recepciótörténetei mint – jobb szó híján – kulturális jelenség vizsgálata. Hiszen jóval több volt egyszerű szerzetespapnál, esztétánál, katolikus költőnél. Ugyanis nemcsak a Vigilia című katolikus folyóirat főszerkesztője, nemcsak Radnóti Miklós atyai jóbarátja és egyik mestere, nemcsak a korabeli külföldi szakirodalmat nagyon jól ismerő esztéta és művészetfilozófus, nemcsak az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke (az 1940-es évek második felében), és nemcsak középkori himnuszok műfordítója vagy katolikus egyházi és vallási népénekek megszövegezője (illetve azok szövegének az aktuális keresztény-katolikus teológiához igazítója) volt, hanem – talán ezzel nem állítok újdonságot – mindez egyben.
„Versei között érezte magát igazán otthonosan. A ritmus és a rímek zenéje hívta, s ő boldogan ismert rá Mozart hegedűversenyének hallgatása közben a lelkében felfénylő Isten-arcra. A magányt kedvelte, a tanítványok megértő, baráti, figyelmes közösségét. Szegeden délutánonként, öt órakor tálalta fel teáját, s az illanó gőz fölött tűnődve beszélgettek a magyar költészetről, melyet annyira ismert, vagy a rohamosan fejlődő esztétika új meglátásairól, melyeknek hatalmas, költői összefoglalására is ő vállalkozott. A Duna-parti gimnáziumból a Tisza-parti egyetemre került, szándéka és akarata ellenére, majd onnan szinte menekülve vissza a szűkös cellába, ahol csak kedves versei és imái virrasztottak fölötte védangyalokként” – írta róla Rónay László.
Szegedi professzorsága idején, az 1930-as években Sík gyakran kirándult hallgatóival: hosszú sétákat tettek például a város melletti Árpád-kori gyökerű, színmagyar népességű, archaikus hiedelemvilágát, társadalom- és településszerkezetét őrző Tápéra. Emellett – nyilván cserkészélményeire is alapozva – sokat sportolt és labdázott is az egyetemi sportpályán, és a Tisza-parton a fiatalokkal. Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor és Baróti Dezső leveleiben és emlékezéseiben egyaránt egyező elem, hogy Sík Sándort egyrészt nagyon is hivatalosnak, atyainak és paposnak látták, ugyanakkor, hogy koránál (negyvenes éveinek elején járt ekkoriban) fiatalabbnak látszott és roppant lendületes volt mozgásában, munkatempójában és szellemében is.
A professzor a hallgatói öntevékeny csoportokat is támogatta. Így például a tizenöt tagú, zárt szervezetként működő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát is, amelynek természetesen fentebb említett négy kedves tanítványa is tagja volt. Ennek egyik oka félig-meddig hivatalos volt: a szervezetet szervező és vezető Buday György grafikusművész ugyanis professzortársa, a régész Buday György fia volt. Másik – és vélhetően egyáltalán nem kevésbé fontos – oka pedig Sík Sándornak már a piarista gimnáziumi éveiben is megfigyelhető tehetséggondozó szemléletmódja és elkötelezettsége.
A költőként, műfordítóként és irodalomtörténészként egyaránt elismert és nagyra tartott Sík Sándor egyetlen prózakötete, az „Édesanyámnak” ajánlással megjelent Hét szép história című könyvét először a Szent István Társulat gondozásában adták ki, százötvenhét oldal terjedelemben 1921-ben. A könyvben szereplő novellák és elbeszélések között találunk újragondolt középkori gyökerű vagy éppen népi eredetű moralizáló történetet éppúgy, mint eredeti alkotást.
Azt már a kortárs kritika és később az irodalomtudományi kutatás is megállapította, hogy a szépíróként alapvetően költő szerzőnek nem ez a legsikerültebb összeállítása. Mint Máté Zsuzsanna irodalomtörténész, művészetfilozófus írta: „1921-ben jelent meg a Hét szép história című elbeszéléskötete a líra és a dráma műneme után egyfajta szépprózai próbálkozásként. A meglehetősen eltérő műfajú írások – históriaátdolgozások, mesék, novellák, elbeszélések – olvasása vontatottá, a didaktikus íz, az írói szándék és a poétikai megoldások nyers nyilvánvalósága miatt is unalmassá vált részemről.”
Valóban túlságosan didaktikusnak és erőltetetten moralizálónak tűnnek ezek a szövegek, amelyek – éppen ezért – inkább a katolikus hitbuzgalmi alkotások közé sorolandók, semmint a XX. század eleji magyar próza – vagy akár a Sík Sándor-i oeuvre – jeles műveinek körébe. A Sík Sándor munkásságával foglalkozó irodalomtörténészek A nagy és magas hegy című szöveg korabeli (1916-os keltezésű, amikor Sík tábori lelkészként szolgált az első világháborúban) aktualitását és lélektani rétegeinek összetettségét emelik ki a novella erényeként.
Várdai Béla katolikus irodalomtörténész még annak megjelenésekor közölt kritikát a Hét szép históriáról, amelyben ezen szöveg míves megkonstruáltságára külön kitért. „A nagy és magas hegy […] méltán került a kötet zárókövéül, mert annak legkülönb darabja. Egy hadikórház ápoltjának lázálmas képeiből hozza ki minden földi szenvedésnek, így a háborúnak is igazolását. A földi jóllét még soha senkit Istenhez nem vezetett; ez a szenvedés, a szegénység jutalmazása mindenkor. Lüktető, erős menet, csupa biztos részlet jellemzik e novellát, amelynek csúcspontja mégis az a viharzó beszéd, mely az önző ember felágaskodását festi a krisztusi morál ellen.”
Érdekes és értékes mű a kötetből a Jovenianus császár története és A galilelai asszony című írás. Ez utóbbi a betlehemi gyermekgyilkosságok bibliai történetének adja megrázó, ugyanakkor keresztény katolikus elkötelezettségű és üdvtörténetileg kontextualizált olvasatát. Kortörténeti hibája a novellának, hogy Heródes két helyen is tetrarchaként (biblikus fordítás szerint: „negyedesfejedelemként”) kerül benne említésre, holott a Jézus születésekor regnáló Nagy Heródes Júdea királya volt, államát halála után osztották a megszálló rómaiak négy részre, amelyek élére három fiát állították. Egyikük, Heródes Arkhelaosz két részt kapott és az etnarcha (népvezér) címet. Jézus nyilvános működése idejére a rómaiak már elmozdították zsarnoki természete miatt. Míg Heródes Fülöpnek és Heródes Antipásznak – akik szerepelnek az evangéliumokban is – be kellett érnie egy-egy negyedrésszel (Bataneával és Galileával) és a negyedesfejedelem címmel.
Jovenianus császár történetének interkulturális alakulásai a következők: brahmanista és buddhista indiai, ókori perzsa, középkori iszlám török és latin keresztény, illetve talmudi zsidó variánsai egyaránt vannak, de a magyar népmese hagyományvilágába is bekerült. A történet „A kevély király” típusú mese szépirodalmi földolgozása. Szüzséje két fő elemből áll: elsőként a kevély király ruháját fürdése közben egy angyal magára ölti, és a királyi székbe ül. Másodikként a meztelenül hazatérő király csak nagy nehezen, sok vesződség árán tudja magát felismertetni. Az angyal a király megleckéztetése után visszaadja neki a ruháját. A magyar népmesei hagyományban Kazinczy Gábor író, akadémikus (Kazinczy Ferenc unokaöccse) és a József Attilával való konfliktusa miatt hírhedtté vált Horger Antal nyelvészprofesszor jegyezte föl két helyről, Borsod és Brassó vármegyéből.
