– Ti nem értitek, hogy ez a kettő nem kettő, hanem egy – mondja az uralkodó a feleségének, amikor az asszony azzal vádolja, hogy az István királyban lakó magyar meg akarja ölni a keresztényt. A dráma valójában ennek a gondolatnak a kibontásáról szól és arról, mi is a jelentősége annak, hogy szent királyunk utódot találjon.
Az István király elemzésében szót ejtünk az alábbiakról:
- Sík Sándor drámájának szerkezete az előadás keletkezésére.
- Mi a díszlet rejtett üzenete?
- Milyen lett az óriásbáb, amit már a közösségi médiában láthattunk?
- Hogyan kapcsolódnak össze a szövegközpontú jelenetek és a színpadi mozgás?
- Mennyire testhezállók a szerepek, és milyenek a színészi alakítások?
Sík Sándor drámájának szerkezete az előadás keletkezésére
Az István király című dráma 1934-ben keletkezett. Szerzője, a Kossuth-díjas Sík Sándor piarista tanár és tartományfőnök volt, költő, műfordító, irodalomtörténész, akinek történelmi műveltsége és költői nyelvezete is tetten érhető a drámaszövegben.
A három felvonásra osztott mű egy napba sűrít számos, egyébként történelmileg más-más időben játszódó valós eseményt, amelyeknek a király utolsó napja adja meg a drámai keretet.
– István ki akarja jelölni utódját: a nézők a koronázás előtti nap eseményeit követhetik nyomon. István belső küzdelmét helyezi a középpontba a mű is, a születő előadás is. Valójában itt emberi küzdelmek sorát látjuk, s itt nem csak István küzdelméről van szó. Minden szereplőnek megvan a maga harca, így például a pogány Vazulnak és új feleségének is. Hihetetlen mélységeket és magasságokat lehet és kell ennek kapcsán bejárni.
A dráma és az előadás magja, hogy István élete végén áll, és az gyötri: mi lesz művének a sorsa. Kulcskérdés az örökség, az öröklés és két világnézet – a kereszténység és a pogányság – ütközése, és újra – mint uralkodása elején – a kettő közötti választás
– olvashatjuk az Istvánt alakító Rátóti Zoltán gondolatait a Nemzeti Magazinban.
A dráma, és ilyen módon az előadás gravitációját is István és az őt körülvevők vitája adja. Okos értekező szöveg ez, egyfajta vitadráma, ahol a drámai feszültséget nem kifejezetten a tettek adják, hanem az egyes szereplők véleménye, hozzáállása, s ezek ütköztetése. A rendező, Berettyán Nándor jó érzékkel figyel arra, hogy minden verbális összeütközés megfelelő hangsúlyt kapjon, s arra is, hogy a tömény szöveget a megfelelő pontokon csoportjelenetekkel lazítsa.
Kifejezetten jót tesz az előadásnak, hogy az eredeti szövegben található díszletre, kellékekre vonatkozó instrukciókat figyelmen kívül hagyja, és a színészekre, valamint a megalkotott díszletre bízza, hogy a feszült pillanatok megszülessenek. Ezáltal elkerüli a történelmi téma klasszikus színrevitelét, István kora és világa pedig az illusztráció helyett stilizált módon és sokkal nagyobb erővel lehet jelen a színpadon.
