A turáni átok már István királyt is kerülgette

Március másodikán mutatják be a Nemzeti Színházban Sík Sándor drámáját, az István királyt. Berettyán Nándor rendezésében különös hangsúlyt fektet István és Vazul világnézetének szembenállására, amelyet dinamikus csoportjelenetekkel, valamint ezeket ellenpontozó személyes hangvételű kompozíciókkal visz színre. A művész azt is elárulja, hogyan tudja a színészi és a rendezői munkát összehangolni.

20240213 Budapest Berettyán Nándor színész Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

Horváth Márk bábtervező az előadásban megjelenő totemszerű óriásbábon dolgozik (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

– A közösségi médiában azt láthatjuk, hogy intenzív táncpróbákkal készül a társulat. Az sem titok, hogy báb is szerepelni fog az előadásban. Közeleg a bemutató – milyen részleteket árulhat el?
– A felelősség is nagy, ezért nem szeretném az előadás kárára érvényesíteni az elképzeléseimet. Most már többnyire az összpróbák folynak, és a korábban megálmodott óriásbáb is volt már színpadon. 

Mindenkinek van elképzelése István királyról, s az ő koráról. Rendezőként ennek a határait próbálom feszegetni úgy, hogy ne tegyem tönkre a mítoszokat.

Berecz István koreográfus, Horváth Márk bábtervező, Ondraschek Péter díszlettervező és Berzsenyi Kriszta jelmeztervező is ez alapján alkot, dolgozik. Sík Sándor egy napba sűríti a történetet, ezáltal közelít az antik drámák szerkezetéhez. Emiatt olyan teret próbáltam kialakítani, ami elemeiben hasonlít az ókori görög színházhoz. Ez azt jelenti, hogy van egy kiemelt középső tér, amit körbevesznek a nézők. Itt játszódnak majd a prózai jelenetek kifejezetten egyszerű, eszköztelen színjátszással és esztétikával. Ezen túl van egy tágabb tér, ahol a két világ, a pogány és a keresztény világ elkülönítve jelenik meg. Az előadás során ez a két világ egyre inkább összefonódik, és ezt a térkezelésben is láthatjuk majd.  

– Hogyan tudja a színészi és a rendezői szerepet összeegyeztetni?
– Mára már sikerült megtanulnom ezt kezelni, de azért régebben, előző rendezéseknél nem ment feltétlenül könnyen a két identitás elkülönítése, vagy inkább szintetizálása. Amikor mondjuk a színpadon állok, de igazából rendezőként gondolkodom, az nem jó. 

Szerintem a színészet a legnagyobb felelősség, a színház csúcsa. A színház attól különleges, hogy itt és most történik. Egyfajta profán rítus ez: az adott estén egy kiemelt térben néhány embert látunk, akik valami olyat csinálnak, amit soha máskor úgy nem fognak megcsinálni. Ez adja a színház a varázsát, az örökérvényűségét, és ez az, amit nem tud más művészeti ág csinálni. Ehhez viszont a színész kell. 

Az olvasópróbán a színpadtervbe is betekintést nyerhettünk (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Közben azért a rendezői lét is nagy felelősség, mert az ember az adott közösségért vállal felelősséget. Rendezőként próbálok arra törekedni, hogy a színészek ne azt érezzék, hogy csak közreműködők egy rendezői vízióban, hanem autonóm, szuverén művészek, akik igenis alakítják a szerepüket és alakítják azt a műalkotást, amit ők aztán a nézők elé visznek. Miközben színészként tudom, hogy ezt úgy célszerű megvalósítani, hogy a rendező az legyen, aki vezeti, segíti és irányítja a játszókat. 
– Kihívást jelent a tapasztaltabb kollégákkal együtt dolgozni? Például Rátóti Zoltánnal, aki maga is rendez? 
– Nem merült fel probléma a próbák során. Rátóti Zoltán alázatosan, odaadással dolgozik, és vannak persze ötletei is, amiket szeretek meghallgatni. Az elején szokatlan volt ez a felállás, hiszen ő az egyetemen is tanított engem. De a munkára koncentrálunk, mindenkinek az a célja, hogy dolgozzon, és az előadás sikeres legyen. Ebből a szempontból nincs helye annak, hogy zavarban legyünk egymás előtt. Arra szoktam kérni a színészeket, hogy ha adódnak észrevételeik, akkor azokat tegyük be a közösbe, gondolkodjunk róla. Persze nekem kell a végső szót kimondani, de szeretek a színészekkel együtt ötletelni. 

Borítókép: Berettyán Nándor, az István király rendezője (Fotó: Kurucz Árpád)