– Sík Sándor drámáját az elmúlt csaknem száz évben négy rendező vitte színre Magyarországon, egy bemutató pedig külhoni magyar színházban is volt. Mi alapján esett erre a műre a választás?
– Vidnyánszky Attila javasolta ezt a darabot. Már az első olvasás után úgy éreztem, szívesen megrendezném, mert ez egy kiváló szöveg. István utolsó napjáról szól és arról a dilemmáról, hogy kire hagyja az ország irányítását. Imre herceg már hét éve meghalt, István pedig kap egy jelet, hogy hamarosan meg fog halni. Örökösként Vazul, Árpád pogány hitű leszármazottja és Orseolo Péter között kell választania, aki anyai ágon a családhoz tartozik, keresztény, de mégis idegen. Bizonytalan a helyzet, mivel az államalapítás után még törzsi a társadalom rendszere, s az ehhez kapcsolódó szokások erősen meghatározzák az embereket. A turáni átok mítoszához kapcsolódik tehát az alaphelyzet, amely szerint a magyar nép megosztottsága belénk van kódolva. A magyar történelmet szemlélve ez valóban felfogható egyfajta toposznak.
– Mennyire van aktualitása a témának?
– Manapság az egész világon megfigyelhetjük a polarizációt: folyamatosan szétszakítják a társadalmakat, és ennek a hatását mi is érezhetjük. Hasonló lehetett az államalapítás idején, ezer évvel ezelőtt az emberek létérzése. A babona szerint az év olyan lesz, amilyen az első napja. A kicsiben benne van az egész, a kezdőpontban benne van a vég is. Ebben a drámában is ezt a szerkezetet láthatjuk. Tulajdonképpen ugyanazok a problémák, ugyanazok a konfliktusok gördülnek tovább ezer éven keresztül, amelyekkel István idejében találkozunk. István végül olyan döntést hoz, ami kiemeli őt a történelemben: felajánlja Máriának az országot. Magyarországot az égbe emeli, és ezzel az eget is lehozza a földre.
– Az olvasópróbán kiemelték, hogy történésszel is egyeztetnek a történelmi hitelesség kedvéért. Hogy lehet megtalálni az arányt a történelem és a történelmi fikció között?
– A Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársával, Teiszler Évával beszélgettem, néztem sok előadást Istvánról és a koráról, olvastam tanulmányokat. A szerző bizonyos szempontból fikciókat is alkalmaz, mivel sok mindent nem tudunk az adott korról. De inkább azt mondanám, hogy sok esetben sűríti az ismert történelmi eseményeket. Sík Sándor nagyon jól ismerte saját kora történettudományát, s mindent annak fényében használt fel, hogy dramaturgiailag minél élesebb legyen a darab, és ez a törekvés szerintem abszolút sikeres volt. Petőfi Sándor és Arany János Toldi kapcsán folytatott levelezése jut eszembe. Arany azt írja, hogy a Toldihoz kevés a forrás. Folytatni akarja a történetet, de nem tudja, hogyan. Azt írja válaszul Petőfi, hogy örüljön neki, mert így legalább szabadon használhatja Toldi figuráját. Egy kicsit én is így vagyok ezzel, és inspirál, hogy nagy a mozgásterem rendezőként.
– A közösségi médiában azt láthatjuk, hogy intenzív táncpróbákkal készül a társulat. Az sem titok, hogy báb is szerepelni fog az előadásban. Közeleg a bemutató – milyen részleteket árulhat el?
– A felelősség is nagy, ezért nem szeretném az előadás kárára érvényesíteni az elképzeléseimet. Most már többnyire az összpróbák folynak, és a korábban megálmodott óriásbáb is volt már színpadon.
Mindenkinek van elképzelése István királyról, s az ő koráról. Rendezőként ennek a határait próbálom feszegetni úgy, hogy ne tegyem tönkre a mítoszokat.
Berecz István koreográfus, Horváth Márk bábtervező, Ondraschek Péter díszlettervező és Berzsenyi Kriszta jelmeztervező is ez alapján alkot, dolgozik. Sík Sándor egy napba sűríti a történetet, ezáltal közelít az antik drámák szerkezetéhez. Emiatt olyan teret próbáltam kialakítani, ami elemeiben hasonlít az ókori görög színházhoz. Ez azt jelenti, hogy van egy kiemelt középső tér, amit körbevesznek a nézők. Itt játszódnak majd a prózai jelenetek kifejezetten egyszerű, eszköztelen színjátszással és esztétikával. Ezen túl van egy tágabb tér, ahol a két világ, a pogány és a keresztény világ elkülönítve jelenik meg. Az előadás során ez a két világ egyre inkább összefonódik, és ezt a térkezelésben is láthatjuk majd.
– Hogyan tudja a színészi és a rendezői szerepet összeegyeztetni?
– Mára már sikerült megtanulnom ezt kezelni, de azért régebben, előző rendezéseknél nem ment feltétlenül könnyen a két identitás elkülönítése, vagy inkább szintetizálása. Amikor mondjuk a színpadon állok, de igazából rendezőként gondolkodom, az nem jó.
Szerintem a színészet a legnagyobb felelősség, a színház csúcsa. A színház attól különleges, hogy itt és most történik. Egyfajta profán rítus ez: az adott estén egy kiemelt térben néhány embert látunk, akik valami olyat csinálnak, amit soha máskor úgy nem fognak megcsinálni. Ez adja a színház a varázsát, az örökérvényűségét, és ez az, amit nem tud más művészeti ág csinálni. Ehhez viszont a színész kell.
Közben azért a rendezői lét is nagy felelősség, mert az ember az adott közösségért vállal felelősséget. Rendezőként próbálok arra törekedni, hogy a színészek ne azt érezzék, hogy csak közreműködők egy rendezői vízióban, hanem autonóm, szuverén művészek, akik igenis alakítják a szerepüket és alakítják azt a műalkotást, amit ők aztán a nézők elé visznek. Miközben színészként tudom, hogy ezt úgy célszerű megvalósítani, hogy a rendező az legyen, aki vezeti, segíti és irányítja a játszókat.
– Kihívást jelent a tapasztaltabb kollégákkal együtt dolgozni? Például Rátóti Zoltánnal, aki maga is rendez?
– Nem merült fel probléma a próbák során. Rátóti Zoltán alázatosan, odaadással dolgozik, és vannak persze ötletei is, amiket szeretek meghallgatni. Az elején szokatlan volt ez a felállás, hiszen ő az egyetemen is tanított engem. De a munkára koncentrálunk, mindenkinek az a célja, hogy dolgozzon, és az előadás sikeres legyen. Ebből a szempontból nincs helye annak, hogy zavarban legyünk egymás előtt. Arra szoktam kérni a színészeket, hogy ha adódnak észrevételeik, akkor azokat tegyük be a közösbe, gondolkodjunk róla. Persze nekem kell a végső szót kimondani, de szeretek a színészekkel együtt ötletelni.
