Berettyán Nándor szerint a mai fiatalok is lehetnének Petőfik

– Van egy történelemtudományi igazság és van az emlékezetnek egy igazsága. Mindkettőnek megvan a helye. Ez egy fikciós film, de én ezt a verziót igazabbnak hiszem, mintha csupán a történelmi valóságot képeztük volna le – fogalmaz Berettyán Nándor, aki Petőfi Sándort alakítja a Most vagy soha! című nagyszabású történelmi kalandfilmben. A Nemzeti Színház művészével egyebek mellett arról beszélgettünk, hogyan válnak emberivé a fejünkben élő, szoborszerű történelmi figurák a film által, de arról is kérdeztük, mi a helyes attitűd egy színész részéről, amikor az esztétikai érték helyett a politikai narratíva kerül előtérbe.

Fotó: Bach Máté

– A Most vagy soha! mindössze egy nap eseményeit mutatja be. Mennyire tud így a korszak kirajzolódni, a jellemek kibontakozni?

– Ha az ember végigmegy ma egy vásáron, az nagyon informatív lehet, sok minden elárul a korról. Ugyanígy van ez a filmben, a Nemzeti Múzeum előtti piactéren: amit árulnak, amit viselnek, ahogyan beszélnek, ezek mind jól árnyalják a korszakról alkotott képünket. Ekkor például még alig volt lekövezve a város, a sárban lovak és marhák között gyalogoltak az emberek, ezt nem biztos, hogy így képzeltük el. A filmben leginkább Petőfi Sándor és – a Mosolygó Sára által megformált – Szendrey Júlia karaktere bontakozik ki, nyilván ha kizárólag a történelmi hűségű cselekménysorra szorítkoztak volna a készítők, nem jelenhetett volna meg minden árnyalata e jellemeknek. Részben 

ezért is döntöttek úgy a forgatókönyvírók, hogy egy fiktív szálat is beépítenek, amely szerint Horváth Lajos Ottó egy osztrák titkosügynök képében mindent megtesz a forradalom megállítása érdekében. Épp azért, hogy Petőfit ne csak forradalmárként, hanem magánemberként, férjként is láthassuk.

Szendrey Júlia szellemi és lelki értelemben is méltó partnere volt Petőfinek. Ahhoz, hogy ezt az óriási tömeget magával tudja vinni, az is kellett, hogy Júlia mögötte álljon, ha nem is a szó szoros értelmében. 

Én úgy szoktam fogalmazni, hogy van egy történelemtudományi igazság és van az emlékezetnek egy igazsága. Mindkettőnek megvan a helye. Ez egy fikciós film, de én ezt a verziót igazabbnak hiszem, mintha csupán a történelmi valóságot képeztük volna le.

– A korhű tárgyak – nyomdagép, forgótáras pisztoly – vagy például a korhű ételek mennyire segítették az átélést?

– Van ez a mondás, hogy aki este héttől tízig elhiszi, hogy ő egy király, az őrült, aki nem hiszi el, az pedig rossz színész. A színészetben – legyen az színház vagy film – természetesen van egy kis játék, szerepe van a képzeletnek, de egy-egy ilyen kellék azért nagyon tud segíteni. Más megfogni egy olyan fegyvert, amelynek van súlya fölemelve, más feszültséget okoz a testben, mint egy kellékfegyver. Ha olyan ruhában vagy, amely egyszerűen megadja a tartást, mert úgy van szabva, akkor abban nem tudsz máshogy állni. Egy-egy díszlet – például a Pilvax tökéletes, korhű mása – annyira illúziókeltő volt, hogy tényleg elrepítette az embert. Aztán persze, amikor ott termett előttem egy sminkes és egy fodrász, egyből kijózanodtam.

„Fölvettem a ruhát és tíz perc múlva már el is kezdtük forgatni a film egyik érzelmi csúcspontját.” Fotó: Bach Máté

– A kaszkadőrjeleneteket ön csinálta vagy dublőr?

– Egy részét én. Az előzetesben is látható ablakon kiugrós jelenetet felvették velünk és a dublőrökkel is. Ez utóbbi természetesen érzékletesebb, ránk azért jobban vigyáztak. Sok izgalmas jelenet volt, például amikor egy ló elvágtatott előttünk fél méterrel, na most ez egy olyan intelligens ló volt, hogy le tudna doktorálni. De már a legelső nap emlékezetes volt – ekkor vettük fel a Nemzeti Múzeum előtti tömegjelenetet.

– In medias res?

– Sok-sok próbanap után, de igen. Fölvettem a ruhát és tíz perc múlva már el is kezdtük forgatni a film egyik érzelmi csúcspontját. Óriási élmény volt mindannyiunknak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a márciusi ifjakat életre kelteni. Hatvannégy napot forgattam végig, a külső helyszíneken kezdtünk – Budán, Sopronban, Komáromban –, július közepétől szeptember közepéig pedig a – film kedvéért felépített, grandiózus méretű – fóti díszletvárosban vettük fel a jeleneteket.

– Számos kritikát kapott és kap a film, legyen szó a gyártási költségekről vagy az alkotói brigádról. Mi a helyes attitűd egy színész részéről, amikor az esztétikai érték helyett a politikai narratíva kerül előtérbe? 

– Tulajdonképpen ma minden áthelyeződik politikai kontextusba. Miért pont ez a film lenne kivétel? Ezzel együtt azt gondolom, hogy van egy erősen közösségvesztett, polarizált állapota a társadalmaknak, nem csak a magyarnak, ez a korszellem. Nem találkoztam még olyan emberrel, akit ez nem zavarna. Az ember látja, érzékeli ezt, és nem tud mást tenni, minthogy elfogadja, azzal, hogy a törekvés nem lehet más, mint csökkenteni ezt a polarizációt. Közösséget, közösségi érzést sem politikai ideológia, sem világnézet nem tud hosszú távon kialakítani, csak a közös történetek. Az tesz igazán nemzetté egy népet, hogy megvannak a közös történeteik. 1848. március 15-e minden magyar emberé, nem lehet elvenni senkitől. Sem eldobni, sem kisajátítani nem szabad. Mert ha így teszünk, azzal elvesszük a társadalom egy részétől. 

A márciusi ifjak a társadalom teljes skáláját megjelenítették, voltak ellentétek, világnézeti konfliktusok közöttük, mégis együtt tudtak működni. És mi, akik róluk készítettünk filmet, nem mondhatunk mást, mint azt, hogy efelé kellene tartanunk. 

Egy alkotó azt jeleníti meg, amit ő maga érvényesnek, igaznak hisz, azokkal a dilemmákkal, kérdésekkel, állításokkal együtt, amelyeket fontosnak tart hangsúlyozni. 

Tiszta sor, hogy Rákay Philip – a film kreatív producere és egyik forgatókönyvírója – személye megosztó, ő ezt vállalja is, de a forgatáson egy szó aktuálpolitika tőle nem hangzott el, ez biztos. És ha bárki megnézi, hogy Philip, Balázs és Szente Vajk – forgatókönyvíró és kreatív producer – hogyan válogatta össze a film alkotócsapatát, az operatőröktől a színészekig, nem hiszem, hogy bármiféle politikai elfogultságot vélne felfedezni.

A legjobbakat akarták minden posztra, így aztán igen színes társaság jött össze – a függetlenektől a vidéki színházakon át a Nemzeti Színházig, mindenhonnan érkeztek tehetséges színészek a produkcióba, s ugyanez a sokféleség jellemezte a háttérstábot is.

Borítókép: Berettyán Nándor a Nemzeti Színházban (Fotó: Bach Máté)