– Mindenki fejében van egy tankönyvi kép március 15-ről, önben ez mennyiben árnyalódott a filmre való készülés folyamán?
Lánglelkű, szoborszerű figurák hasítanak előre Pest-Budán egy nagyon határozott koncepció mentén – nagyjából ez a kép élt a fejemben.
Visszatekintve, valóban van egy egyenes íve a március 15-i eseményeknek, de a filmben sokszor elhangzik, hogy ők azért nem tudják pontosan, mi fog következni, sokat rögtönöztek. Amikor elkezdték ezt szervezni, úgy gondolták, talán néhány száz ember összejön majd, fölolvassák a 12 pontot, a Nemzeti dalt, és csak lesz valami belőle. De arra, hogy ekkora tömeg gyűlik össze, nem számítottak.
Minden március 15-én felsoroljuk az állomásokat, de nem gondolunk bele, hogy ezek a fiatalok nem egy jól kitalált menetrend szerint haladtak, volt egyfajta ad hoc jellege az eseménysornak.
Ezzel párhuzamosan a fejünkben élő nagy történelmi figurák egyre emberibbé válnak a film által. Lenyűgözött, hogy intellektuálisan milyen színvonalat képviseltek. Az a minőségi nyelv, amelyen a leveleik, újságcikkeik íródtak, ma már szinte elképzelhetetlen. Mindemellett ők ugyanolyan fiatalok voltak, ugyanúgy élvezték a fiatalság minden hús-vér örömét, mint mi, mai huszonévesek.
– Mennyire edukatív célzatú a film?
– Mindenképpen szeretnénk megszólítani vele a fiatalokat, de azt érdemes hangsúlyozni, hogy a Lóth Balázs rendezésében március 14-én moziba kerülő Most vagy soha! egy családi, történelmi kalandfilm, azaz fiktív szál is van benne.
Ez a film azt szeretné, hogy egyszerre maradjon meg március 15. és a márciusi ifjak étosza, ugyanakkor közelebb is hozzuk őket. Ne azt érezzék a fiatalok, hogy ők elérhetetlen, soha nem utánozható figurák. Érezzék azt, hogy akár ők is lehetnének Petőfi, Jókai – akit Koltai-Nagy Balázs alakít –, vagy Vasvári – őt Fehér Tibor kelti életre –, ha beleteszik a munkát és a szorgalmat, ha megvan bennük a kitartás és az eltökéltség.
Petőfi huszonévesen Shakespeare-t fordított, de a lehetősége bárkinek megvan erre, csak bele kell tenni a munkát. Szerintem ezt is üzeni a filmünk. S hogy mennyire edukatív? Nagyon. Rengeteg érdekességet megtudunk a Most vagy soha! című filmben 1848 Magyarországáról, páratlanul megidézve a kor hangulatát, legyen szó ruhákról, díszletekről, kellékekről vagy épp a XIX. századi városképről.
– A Most vagy soha! mindössze egy nap eseményeit mutatja be. Mennyire tud így a korszak kirajzolódni, a jellemek kibontakozni?
– Ha az ember végigmegy ma egy vásáron, az nagyon informatív lehet, sok minden elárul a korról. Ugyanígy van ez a filmben, a Nemzeti Múzeum előtti piactéren: amit árulnak, amit viselnek, ahogyan beszélnek, ezek mind jól árnyalják a korszakról alkotott képünket. Ekkor például még alig volt lekövezve a város, a sárban lovak és marhák között gyalogoltak az emberek, ezt nem biztos, hogy így képzeltük el. A filmben leginkább Petőfi Sándor és – a Mosolygó Sára által megformált – Szendrey Júlia karaktere bontakozik ki, nyilván ha kizárólag a történelmi hűségű cselekménysorra szorítkoztak volna a készítők, nem jelenhetett volna meg minden árnyalata e jellemeknek. Részben
ezért is döntöttek úgy a forgatókönyvírók, hogy egy fiktív szálat is beépítenek, amely szerint Horváth Lajos Ottó egy osztrák titkosügynök képében mindent megtesz a forradalom megállítása érdekében. Épp azért, hogy Petőfit ne csak forradalmárként, hanem magánemberként, férjként is láthassuk.
Szendrey Júlia szellemi és lelki értelemben is méltó partnere volt Petőfinek. Ahhoz, hogy ezt az óriási tömeget magával tudja vinni, az is kellett, hogy Júlia mögötte álljon, ha nem is a szó szoros értelmében.
Én úgy szoktam fogalmazni, hogy van egy történelemtudományi igazság és van az emlékezetnek egy igazsága. Mindkettőnek megvan a helye. Ez egy fikciós film, de én ezt a verziót igazabbnak hiszem, mintha csupán a történelmi valóságot képeztük volna le.
– A korhű tárgyak – nyomdagép, forgótáras pisztoly – vagy például a korhű ételek mennyire segítették az átélést?
– Van ez a mondás, hogy aki este héttől tízig elhiszi, hogy ő egy király, az őrült, aki nem hiszi el, az pedig rossz színész. A színészetben – legyen az színház vagy film – természetesen van egy kis játék, szerepe van a képzeletnek, de egy-egy ilyen kellék azért nagyon tud segíteni. Más megfogni egy olyan fegyvert, amelynek van súlya fölemelve, más feszültséget okoz a testben, mint egy kellékfegyver. Ha olyan ruhában vagy, amely egyszerűen megadja a tartást, mert úgy van szabva, akkor abban nem tudsz máshogy állni. Egy-egy díszlet – például a Pilvax tökéletes, korhű mása – annyira illúziókeltő volt, hogy tényleg elrepítette az embert. Aztán persze, amikor ott termett előttem egy sminkes és egy fodrász, egyből kijózanodtam.
– A kaszkadőrjeleneteket ön csinálta vagy dublőr?
– Egy részét én. Az előzetesben is látható ablakon kiugrós jelenetet felvették velünk és a dublőrökkel is. Ez utóbbi természetesen érzékletesebb, ránk azért jobban vigyáztak. Sok izgalmas jelenet volt, például amikor egy ló elvágtatott előttünk fél méterrel, na most ez egy olyan intelligens ló volt, hogy le tudna doktorálni. De már a legelső nap emlékezetes volt – ekkor vettük fel a Nemzeti Múzeum előtti tömegjelenetet.
– In medias res?
– Sok-sok próbanap után, de igen. Fölvettem a ruhát és tíz perc múlva már el is kezdtük forgatni a film egyik érzelmi csúcspontját. Óriási élmény volt mindannyiunknak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a márciusi ifjakat életre kelteni. Hatvannégy napot forgattam végig, a külső helyszíneken kezdtünk – Budán, Sopronban, Komáromban –, július közepétől szeptember közepéig pedig a – film kedvéért felépített, grandiózus méretű – fóti díszletvárosban vettük fel a jeleneteket.
– Számos kritikát kapott és kap a film, legyen szó a gyártási költségekről vagy az alkotói brigádról. Mi a helyes attitűd egy színész részéről, amikor az esztétikai érték helyett a politikai narratíva kerül előtérbe?
– Tulajdonképpen ma minden áthelyeződik politikai kontextusba. Miért pont ez a film lenne kivétel? Ezzel együtt azt gondolom, hogy van egy erősen közösségvesztett, polarizált állapota a társadalmaknak, nem csak a magyarnak, ez a korszellem. Nem találkoztam még olyan emberrel, akit ez nem zavarna. Az ember látja, érzékeli ezt, és nem tud mást tenni, minthogy elfogadja, azzal, hogy a törekvés nem lehet más, mint csökkenteni ezt a polarizációt. Közösséget, közösségi érzést sem politikai ideológia, sem világnézet nem tud hosszú távon kialakítani, csak a közös történetek. Az tesz igazán nemzetté egy népet, hogy megvannak a közös történeteik. 1848. március 15-e minden magyar emberé, nem lehet elvenni senkitől. Sem eldobni, sem kisajátítani nem szabad. Mert ha így teszünk, azzal elvesszük a társadalom egy részétől.
A márciusi ifjak a társadalom teljes skáláját megjelenítették, voltak ellentétek, világnézeti konfliktusok közöttük, mégis együtt tudtak működni. És mi, akik róluk készítettünk filmet, nem mondhatunk mást, mint azt, hogy efelé kellene tartanunk.
Egy alkotó azt jeleníti meg, amit ő maga érvényesnek, igaznak hisz, azokkal a dilemmákkal, kérdésekkel, állításokkal együtt, amelyeket fontosnak tart hangsúlyozni.
Tiszta sor, hogy Rákay Philip – a film kreatív producere és egyik forgatókönyvírója – személye megosztó, ő ezt vállalja is, de a forgatáson egy szó aktuálpolitika tőle nem hangzott el, ez biztos. És ha bárki megnézi, hogy Philip, Balázs és Szente Vajk – forgatókönyvíró és kreatív producer – hogyan válogatta össze a film alkotócsapatát, az operatőröktől a színészekig, nem hiszem, hogy bármiféle politikai elfogultságot vélne felfedezni.
A legjobbakat akarták minden posztra, így aztán igen színes társaság jött össze – a függetlenektől a vidéki színházakon át a Nemzeti Színházig, mindenhonnan érkeztek tehetséges színészek a produkcióba, s ugyanez a sokféleség jellemezte a háttérstábot is.
Borítókép: Berettyán Nándor a Nemzeti Színházban (Fotó: Bach Máté)
