„Az erős sztori a nyerő” – állítja az izlandi Egill Bjarnason

Izland titokzatos. Vulkánok, fumarolák, mofetták otthona, nem olyan, mint Európa többi része. Egill Bjarnason izlandi újságíró magyarul is megjelent könyvében új összefüggésben vizsgálja a szigetet: olyan apró helyként, amely fontos szerepet játszott a nagy történelmi eseményekben. A Lugas a szerzőt A megkerülhetetlen Izland című kötetéről kérdezte, amelyet az őszi Margón mutattak be a napokban.

„Minden kis nemzetnek szüksége van valamilyen indokra” Fotó: Havran Zoltán

– Azt mondják, minden tíz izlandiból egy író vagy legalábbis próbál azzá válni. Önnek is ez volt a gyerekkori álma vagy a könyvírás természetesen fakadt az újságírásból?

– Valóban helyes a statisztika, ami alapvetően egyszerre meghökkentő és fantasztikus. Könyvet írni ugyanakkor nem egyszerű, kifejezetten fájdalmas élmény. A megkerülhetetlen Izlandot négy-öt évig írtam kisebb-nagyobb megszakításokkal, majd utána következett a szerkesztés. Ugyanakkor nem biztos, hogy írónak nevezném magam, sokkal inkább újságírónak, aki történetesen megjelentetett egy könyvet Izlandról. Nem regényt, és ez nem véletlen. Benne van az újságíró múltam, illetve a gyerekkori élményeim. Például jobban szeretem a könyves események alatt is a kérdező szerepét, mint a jelenlegi sajátomat, a válaszadóét. A gyerekkorom ott értető tetten, hogy a szüleimnek könyvesboltja volt, ahol 18 évesen elkezdtem dolgozni. Új és antikvár könyveket is árultak. Egy antikváriumba gyakran térnek be az emberek azért, hogy olyan darabokat keressenek, amelyekről sosem hallott az eladó, adott esetben én. Így folyamatosan találkoztam olyan történetekkel, amelyeket kevesen ismertek, és ez is inspirációként szolgált, hogy ismeretlen pillanatokat mutassak be.

Forrás: Figura Könyvkiadó 

– A Goodreads szakportálon olvasható egyik vélemény ezzel szemben az: a legtöbb történet jól ismert, például, hogy Vörös Erik és Leif Eriksson voltak Amerika igazi felfedezői. Mi erről a véleménye?

– Igaz, nem vagyok történész, de bizonyos fejezetekhez rengeteget kutattam. Azt hiszem, közös bennünk a történészekkel, hogy az ismeretlent keressük. Én főként igyekeztem ismeretlenebb, hétköznapi emberek történeteit megtalálni, legyen az rendőr vagy vezető diplomata. Valóban vannak jobban ismert történetek is könyvben, de próbálok új perspektívát mutatni, méghozzá kifejezetten a külföldiek számára. Minden kis nemzetnek szüksége van valamilyen indokra, hogy miért is vagyunk itt. Ezt próbálom meghatározni. Valóban jól ismert például, hogy a nagy francia forradalmat hat évvel megelőző izlandi vulkánkitörés szerepet játszott a felkelésben. Én ugyanakkor azt mondom, hogy ez nem egészen így van. Szikraként működött, ami felgyorsította a folyamatot. Hasonló a helyzet Izrael alapításával vagy az első női elnök megválasztásának esetén is. Biztos, hogy egyébként is létezne a zsidó állam ma, viszont Izland segített előmozdítani az ügyet. Ugyanígy biztos, hogy nélkülünk is lennének női elnökök, de talán a gondolkodásunk előre vitt valamit.

– Szintén a Goodreads szerint az olvasók élvezik, hogy nem száraz stílusban írta a könyvet. Mennyire volt tudatos választás a fanyar humora?

– Abszolút. Újságíróként, az AP amerikai hírügynökség szabadúszójaként az ember nem engedheti meg magának a laza fogalmazást. Itt viszont szabadon élhettem a humor eszközével, külön e könyvnek fejlesztettem ki ezt a stílust.

– A hírek szerint összesen három kiadónak küldte el a kéziratot, és Amerikában végül tülekedtek érte. Mi okozza ön szerint az érdeklődést?

– Nem hinném, hogy valóban akkora várakozás vagy kíváncsiság övezte volna a kéziratot. Sőt, egy amerikai kiadó közölte is, hogy „az izlandi partinak vége”, vagyis hiába él a sziget a turizmusból, már nem érdeklődnek annyian iránta. Ezért, ami számít, az a jó történet. És ez az, amire az ember nemzetközi újságíróként ráérez. Mert az erős sztori győzedelmeskedik! 

– Mi a következő projektje? Várhatunk öntől hasonló művet más országokról is?

– Nem hinném, hogy lenne jogom hasonló megállapításokat tenni más országokról, hiszen sem állampolgár, sem történész nem vagyok. Mást tehet meg az ember, amikor egy adott országhoz tartozik, mivel ugyanazok a megállapítások, amelyek egy állampolgár szájából rendben vannak, sértőek lehetnek egy kívülállótól. Most egy farmon élek, egy gleccser torkolatánál, és a természetről írok. Hogy merjünk kint lenni a szabadban, amit ma sokan elfelejtenek. Dolgoztam hajókon, ott igazán közel van az ember a természethez. És bár a tengerrel szintén jól lehet geopolitikai értelemben foglalkozni, sőt most fejeztem be egy nagyon hosszú cikket a tengeribetegségről, illetve számos fényképem van bálnanézésről vagy a vízben lévő emberekről, tehát a tenger fontos része a témáimnak, mégis most inkább a szárazföld érdekel.

Gyorstalpaló Izlandról 

Két izlandi besétál egy londoni kocsmába. A nyolcvanas években járunk, Izlandon még mindig tilos a sör, így természetesen két sört rendelnek – gondolom én. A történet részletei kissé homályosak. Glutty, glutty, glutty! Jöhet még egy kör, és már kezdődhet is a többi fizetővendég gyorstalpalója Izlandról, hiszen Skandinávián kívül mi, izlandiak előszeretettel terjesztjük az igét. (…) 

Milyenek az izlandi nők? Hát, ők a legszebbek a világon! Bizonyíték: Izland nyerte a Miss World szépségversenyt 1985-ben és 1988-ban is, amikor Hólmfríður Karlsdóttirt, illetve Linda Pétursdóttirt koronázták meg a „világ legszebb hölgyeiként”. És a férfiak? Nincs náluk erősebb! Nemzeti sportunk a világ legerősebb embere verseny. Az meg mi? Egy nemzetközi megmérettetés – igen, olyan, mint az olimpia, csak a fárasztó doppingtesztek nélkül –, ahol a résztvevők görög szobornyi méretű sziklákat emelnek fel és autóbuszokat huzigálnak kötelekkel. (Egill Bjarnason: A megkerülhetetlen Izland, részlet).  

Borítókép: Egill Bjarnason: „Minden kis nemzetnek szüksége van valamilyen indokra” (Fotó: Havran Zoltán)