A hidegháború második felében a nyugati sajtóban Vörös Riviérának nevezték a román és a bolgár tengerparton kiépült üdülőkomplexumokat, amelyek jórészt nyugat-európai turisták látogatására alapozva akarták föllendíteni a szocialista blokk említett két államának idegenforgalmi bevételeit (elsősorban a különutas és „el nem kötelezett” Jugoszlávia turisztikai politikáját és fejlesztéseit szem előtt tartva).
Éppen ebből kiindulva Vörös Riviéra a címe a történész, politológus és jogász végzettségű Rehák Géza – a balatoni turizmus egyik jeles szakértője – nemrég megjelent könyvének is. A munkából kiderül: az államszocialista korszakban a magyar hatalomnak a Balatonhoz való viszonya többször változott. A tájat és az ott élő emberek életkörülményeit alapjaiban jórészt a borvidékjelleg és a bortermelés határozta meg hagyományosan. Ez azonban az agrárium államosítása, illetve szövetkezetesítése idején megváltozott. Ugyan már az 1949-es, szovjet mintára bevezetett, sztálinista szellemű kommunista alkotmány biztosította a „dolgozó nép” számára a pihenéshez és az üdüléshez való jogot, akkoriban ennek a jognak a tömegszintű biztosítása – infrastrukturális okokból – egyszerűen lehetetlen volt.
Az 1960-as évektől viszont megindult a Balaton több partszakaszán és a környező településeken az üdülőövezetek kialakítása, amelynek keretében a szállodáktól a szakszervezeti üdülőkön keresztül a kiskerti magánnyaralókig már nagyban építkeztek.
