Vörös Riviéra: balatoni nyár Kádár országában

Dollárban fizető turisták, épülő balatoni szállodák és nyaralók. Könyvrecenziónk.

Balatonvilágos, 1976. Lengőteke a Középületépítő Vállalat üdülőjének parkjában. Forrás: Fortepan / Középületépítő Vállalat - Kreszán Albert - Koczka András - Kemecsei József

A hidegháború második felében a nyugati sajtóban Vörös Riviérának nevezték a román és a bolgár tengerparton kiépült üdülőkomplexumokat, amelyek jórészt nyugat-európai turisták látogatására alapozva akarták föllendíteni a szocialista blokk említett két államának idegenforgalmi bevételeit (elsősorban a különutas és „el nem kötelezett” Jugoszlávia turisztikai politikáját és fejlesztéseit szem előtt tartva).

Forrás: Jaffa Kiadó 

Éppen ebből kiindulva Vörös Riviéra a címe a történész, politológus és jogász végzettségű Rehák Géza – a balatoni turizmus egyik jeles szakértője – nemrég megjelent könyvének is. A munkából kiderül: az államszocialista korszakban a magyar hatalomnak a Balatonhoz való viszonya többször változott. A tájat és az ott élő emberek életkörülményeit alapjaiban jórészt a borvidékjelleg és a bortermelés határozta meg hagyományosan. Ez azonban az agrárium államosítása, illetve szövetkezetesítése idején megváltozott. Ugyan már az 1949-es, szovjet mintára bevezetett, sztálinista szellemű kommunista alkotmány biztosította a „dolgozó nép” számára a pihenéshez és az üdüléshez való jogot, akkoriban ennek a jognak a tömegszintű biztosítása – infrastrukturális okokból – egyszerűen lehetetlen volt.

Az 1960-as évektől viszont megindult a Balaton több partszakaszán és a környező településeken az üdülőövezetek kialakítása, amelynek keretében a szállodáktól a szakszervezeti üdülőkön keresztül a kiskerti magánnyaralókig már nagyban építkeztek.

A Kádár-korszak derekán különös ellentét feszült a szocialista rendszer gazdasági és társadalmi alapelvei, valamint a nyugati vendégekre is alapozott turisztikai fejlesztések profitorientáltsága között. (A szocialista államok közötti idegenforgalmi kapcsolatok célja az akkori narratíva szerint nem a nyereségszerzés volt, hanem a szocialista tolerancia és internacionalizmus jegyében a másik nemzet alaposabb megismerése a békés egymás mellett élés jegyében.) Erre a sajátos és ellentmondásos jelenségre mutatott rá a maga szatirikus módján például a Kabos László főszereplésével és Hintsch György rendezésében készült, a dollárban fizető turisták világát idéző A veréb is madár (1969) című film is. Ugyanis üzleti sikerességet és komoly bevételt vártak az idegenforgalomtól, miközben a szocialista államoknak hagyományosan a saját dolgozóik jóléte, valamint számukra a megfelelő élet- és munkakörülmények biztosítása (köztük a pihenésé és az üdülésé is) volt a célja. Legalábbis papíron és elvi alapon.

A Vörös Riviéra című könyv több szempontból (idegenforgalmi jogszabályok, urbanisztikai és tájépítészeti megfontolások, országos és helyi – elsősorban Veszprém megyei – politikai törekvések stb.) mentén vizsgálja a szocializmus kori Balaton életét. A munkában megfogalmazottakat korabeli hivatalos kommunikációs- és sajtóanyagokon, valamint szépirodalmi szövegeken túl számos levéltári forrás (jórészt a Magyar Nemzeti Levéltár országos levéltárának és Veszprém vármegyei archívumának iratai) alapozzák meg. Rehák Géza könyvének következő sorai korunk polgárai számára is fontos üzenetet tartalmaznak: 

A Balaton-környék huszadik századi történetének tanúsága szerint ahhoz, hogy a tó körüli dolgok helyes irányt vegyenek, a valóság talaján álló, az ideológiákon felülemelkedő felelős politikai gondolkodás, a közérdek érvényre juttatását szolgáló jogi-intézményi keretek, valamint az egyéni felelősségvállalásból építkező társadalmi felelősségvállalás megléte egyaránt szükségeltetik.

(Rehák Géza: Vörös Riviéra. A Balaton a Kádár-korszakban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2024. 224 oldal, 4999 Ft)

Borítókép: Balatonvilágos, 1976. Lengőteke a Középületépítő Vállalat üdülőjének parkjában. (Forrás: Fortepan / Középületépítő Vállalat - Kreszán Albert - Koczka András - Kemecsei József)