Az utóbbi tíz évben a streaming több szempontból is felforgatta a filmfogyasztási szokásokat (viszonylag olcsón elképesztő mennyiségű tartalomhoz lehet hozzáférni bárhol és bármikor), és sokszor csak az algoritmusok ajánlásai alapján választunk, ha egyáltalán képesek vagyunk eldönteni fél óra céltalan görgetés után. Az algoritmusok útvesztői néha azonban mégis mutatnak jó dolgokat, én legalábbis így botlottam bele a Mrs. Davis című sorozatba, amit minden bizonnyal a széria egyik fő kreátoráért való lelkesedésem (Damon Lindelof a Watchmen és a Leftovers – A hátrahagyottak sorozatok írója) okán ajánlott fel a rendszer a korábbi kereséseim alapján. A Mrs. Davis egyszerre érdemelhetné ki a közelmúlt legeredetibb, legőrültebb, és legjobb sorozata címet is: egy apácáról és egy rodeóbajnokról szól, akik a Szent Grált keresik, hogy ezzel egyszer s mindenkorra leszámoljanak a világot uraló mesterséges intelligenciával, Mrs. Davisszel (akit Angliában Mamának, Olaszországban Madonnának hívnak), útjukat pedig rengeteg furcsa, mókás, vagy éppen érdekes figura keresztezi, egyebek között a pápa vagy éppen maga Jézus.
Mrs. Davis: az algoritmus szárnyakat ad
Ez a meredek párosításokkal teli leírás akár elrettentőnek hat elsőre, akár felcsigáz, mindenképpen előrevetíti azt az elborult, fantáziadús ötlethalmazt, amit a sorozat részről részre produkál. Három rész is eltelik a nyolcból, mire végre összeáll, hogy miről is fog szólni, addig csak kapkodjuk a fejünket a hajmeresztő felütéseken és fordulatokon. Ebbe a három részbe olyan epizódok keverednek, mint a lakatlan szigeten ragadt Schrödinger (és macskája), az 1300-as években a Szent Grált védő templomosok sokkoló harcjelenete, egy végkimerültségig tartó Excalibur-kihívás, a Mrs. Davis ellen lázadó titkos csoport humoros feltűnései, vagy Jézus képzeletbeli bárja, ahol kiszolgálja az éhezőket.
Mielőtt még megijednénk a profánnak tűnő hangnemtől, jegyezzük meg, hogy a Mrs. Davis egyik különleges erénye éppen az, hogy nagyon megfogható és átélhető módon beszél a hitről és Jézusról is, míg a témával foglalkozó hasonló művek legtöbbször vagy elbotlanak saját ájtatottságukban, vagy eleve a kritikai szándék és a kételkedés mozgatja őket. Alapvetően azonban a Mrs. Davis mégsem teológiai kérdéseket hivatott boncolgatni, még ha nagyon fontos része is.
A sorozat a későbbi részekben sem kapcsol kisebb fordulatszámra, ám onnantól már nem bedobálja a megfejtendő rejtélyeket (Damon Lindelof az úgynevezett mystery box sorozatok atyja és mestere), hanem elkezdi feloldani. A sorozat egy másik nagy érdeme, hogy ezeket a látszólag teljesen összefüggéstelen történetszálakat koherensen összefogja, és végül katartikus felismerések közepette válaszolja meg. De a készítők nemcsak a struktúrával bánnak mesterien, hanem a hangulatokkal is, a Mrs. Davisben egymást követik a humoros, a feszült, az akciódús és a könnyfacsaróan drámai jelenetek.
Ez köszönhető annak is, hogy a Mrs. Davis valójában nagyon komolyan veszi magát (tehát folyamatosan pakolja a téteket, és közben érzelmileg, pszichológiailag is képes vinni a nézőt), és komoly dolgokról szól: a technológiai függőségről, az élő Jézus-kapcsolatról, illetve furcsa családi kapcsolatokról és sebekről.
A sorozatban szinte mindenki komoly konfliktusban van az édesanyjával (még Mrs. Davis is), és a széria fokozatosan fejti fel, hogy még a rideg, távolságtartó magatartások mögött is mennyi szeretet rejtőzhet. Simone (hősnőnk, az apáca Betty Gilpin csodás alakításában) édesanyja például nincs tudatában a saját bűntudatának, és ezzel jelentősen megkeseríti Simone életét is. Kegyetlen anyának tűnik, pedig csak annyira szereti a lányát, hogy képtelen szembenézni azzal, hogy gyerekkorában éppen ő bántotta, amiért Simone az intenzív osztályon kötött ki.
A film egyik rejtett kulcsmomentuma azonban éppen ez a sérülés: később ennek köszönhetően válik Simone azzá a kiválasztottá, aki nemcsak a Szent Grált lehet képes elpusztítani, hanem ennek a történetnek is a főhősévé válik.
A Mrs. Davis ugyanis mindenekelőtt egy metanarratív sorozat, amely folyamatosan reflektál önmagára, sokszor önmagát magyarázza, de ezt olyan eleganciával és természetességgel teszi, hogy az sosem válik unalmassá vagy önismétlővé. Egy ilyen sorozatot már csak a mesterségüket legmagasabb szinten űző írók képesek elkészíteni, akiknek álmukból felriadva is a birtokukban van minden létező praktika, Tara Hernandez és Damon Lindelof pedig rengeteget felvonultat ezek közül. Nem nagyon láttam még hasonlót se, annyira egyedi ez a sorozat.
Mert a metanarratíva nemcsak a történetszövésben, hanem a sorozatban felvetett témák mindegyikében érvényesül, ezzel rámutatva, hogy a történeteket, a számítógépes algoritmusokat és az istenhitet egyaránt olyan törvények szabályozzák, amik alól bárhogyan is próbálkozunk, nem tudunk kibújni (egyelőre ezért nem is érdemes aggódni az öntudatra ébredő rendszerek futurisztikus világától). Mrs. Davis például azt ígéri, hogy az ő világában nem lesz éhínség, sem háború, sem nélkülözés, ráadásul valóban elég jó úton halad a megvalósítás felé (a legrátermettebbeket még virtuális szárnyakkal is megajándékozza).
De Isten birodalmában nincsen béke. Konfliktus van és fájdalom, mint a történetekben és a filmekben, sorozatokban. Mrs. Davis mindent megtesz, hogy megvédje az emberiséget a félelemtől, a csalódástól és a fájdalomtól, de ez épp olyan illuzórikus, mint a kiérdemelhető angyalszárnyak.
Nincs történet konfliktus nélkül, szól a forgatókönyvírók egyik legfontosabb törvénye, és az élet is konfliktusok sorozata. A történetek írói pedig – akik a saját világuk kicsi istenei – szinte reménytelennek tűnő harcot folytatnak a klisék ellen, hiszen minden, ami működik, már kipróbáltatott. Ha lehámozzuk a szórakoztató körítést, a Mrs. Davis is (csak) egy klasszikus megváltástörténet, ahol a hős kezdetben visszakozik, hogy aztán elfogadva az elhívást különös kalandok sorozatába csöppenjen, és végül feláldozza magát, majd halála után újjászülessen.
Ez a mítoszokból jól ismert keret, Jézus is hasonlón esik át, és valójában a hétköznapi valóságunkban mi magunk is, hiszen a sejtjeink folyamatosan elhalnak, hogy átadják helyüket az újaknak (ez a körforgás persze létrejöhet a biológiainál magasabb szinteken is, mi is válhatunk hősökké). A Mrs. Davis eleve az angolszász világ leghíresebb misztikus ereklyéje körül bonyolódik, hogy aztán a létező leggiccsesebb klisével végződjön: a hősök szó szerint ellovagolnak egy fehér lovon a naplementébe.
Hernandeznek és Lindelofnak mégis volt annyi kreatív energiája, hogy ezen az elcsépelt képen pont annyit forgassanak, annyira kidolgozzák az apró részleteket, hogy mindezek dacára is működjön. Ha érzelmileg kellőképpen bevonódunk, a sablonok is életre kelnek.
Betty Gilpin csodás a főszerepben, gyakran rövid idő alatt kell az érzelmek nagyon széles skáláját megjelenítenie, de az exbarátját alakító Jake McDorman szerepe talán még az övénél is izgalmasabb: egyszerre érzékeny hősszerelmes, kőkemény macsó és vicces idióta, aki nem tartja magát elég méltónak, és ezért mindenkiért képes az életét kockáztatni. Olyan eklektikus, egyszerre mókás és komoly figura, mint maga a sorozat.
