Imre Sándor neveléstudós, művelődéspolitikus – aki 1919 augusztusában rövid ideig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot vezette –, a szegedi Ferenc József Tudományegyetem, majd a fővárosi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professzora 1924. november 10-én előadást tartott a Feministák Egyesületének egyik rendezvényén A nők iskolázásának problémái címmel. Referátumának anyaga előbb a Nő című folyóiratban jelent meg, majd kibővítve, a bájos elnevezésű Kisdednevelés hasábjain. Ebben megfogalmazta alapelvét, amely szerint a köznevelési rendszer legfőbb feladata – a nőnevelés dimenziójából – olyan nő edukációja,
akinek műveltsége azonos értékű a férfiakéval, szakismerete nem kíván és nem is fogad el elnézést pályatársaktól vagy feljebbvalóktól, aki nem riad vissza az útjában levő nehézségektől, nem vár mástól gondoskodást – és mégsem válik nőietlenné, készen van az örök női hivatás betöltésére is és ebben is tudatosabb elődeinél.
Imre Sándor nőképében részben Széchenyi István csaknem egy évszázaddal korábbi gondolatait fejlesztette tovább. Megtehette ezt könnyen, hiszen Gróf Széchenyi István és a nevelés címmel vaskos kötetet jelentetett meg 1904-ben. A legnagyobb magyar nyomdokian járva hangsúlyozta: „minél teljesebb a nő műveltsége, azaz minél fejlettebb és gondozottabb a teste, kiműveltebb és tartalmasabb az értelme, finomabb az érzelmi világa, annál jobban, azaz tudatosabban, nemcsak ösztönösen és gépiesen teljesítheti anyai feladatait is, annál inkább lehet családjának, egész környezetének jó lelke, jó szelleme, testi, lelki, gazdasági gondviselője.” Írásából az is kiderül, hogy fontosnak tartotta a nőnevelés során az életkori periodizáció elvét, de számbavette még a koedukáció előnyeit és hátrányait, s kifejtette, szerinte a személyközpontúság és az életkori sajátosságok is meghatározók a pedagógiai folyamatokban.
