Megnéztem három filmet a március elsején kezdődő (tizedikéig tart, a „kialakult helyzet” miatt online) Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál programjából. Azonnal némi csapongás kezdődött a fejemben, a következőkről.
Ez az online fesztiválosdi legalább akkora katasztrófa, mint üres stadionban focizni.
Csak egy indok. Bármilyen furcsának is tűnhet, de egy telt házas moziteremben másként „jön le” a film, mint otthon a tévé előtt, és messze nem csak a méretek miatt. Hétpróbás fesztiválozóként mondom ezt. Csak egy példa. David Lynch zseniális Veszett a világ című filmjét Cannes-ban láttam először. A közönség többször állva tapsolt (közben), és mindenre azonnal reagált, méghozzá nemcsak közönségként, hanem közösségként is. Ez persze extrém példa, de alapesetben is más az atmoszféra.
A dokumentumfilmeknél maradva Jihlavában van a műfaj egyik legjobb fesztiválja. Illetve volt, de remélhetőleg lesz még. Ott meg az van, hogy már a körítés is szenzációs, olyan az egész, mintha ottfelejtették volna a prágai tavaszt. Az onlájnozás idei legkeményebb darabja eddig egy svédországi filmfesztivál kapcsán lett máris szimbóluma ennek az egész rémálomnak, oda ugyanis pályázat útján egyetlen nézőt hívtak meg. Ő a közönség. Na de vissza Budapestre. Véletlenszerűen került elém elsőre éppen ez a három film, de mivel minden rendes fesztiválnak van valamiféle íve, hogy ne mondjam, koncepciója, elképzelhető, hogy többek között azon is el lehet merengeni majd, hogy milyen a viszonya mostanság az emberiségnek az emberöléshez. A priváthoz és a nagyüzemihez egyaránt. A Nem vagyok egyedül című örmény–amerikai film előzményéhez tartozik például, hogy az örményországi hatalom brutálisan verte szét az ellene tüntetőket, a lövetésnek halálos áldozatai is voltak.
Mostanában a mozik nézőtere is üresen tátong (a kép illusztráció)
Fotó: MTI/EPA
A filmben feldolgozott válasz viszont gandhiánus elemeket tartalmazott.
2018 húsvétján egy férfi bejelentette a Facebookon, hogy gyalog nekivág az országnak, és ezzel a gesztussal kívánja békés forradalomra buzdítani az ország népét.
Az alkotók a következő negyven nap történéseit rögzítették, a főhős mellett megjelennek a családtagok, a munkatársak, az útja során megismert emberek, de megszólalnak a helyi hatalmasságok is. Érdekes történet, az elszántságé és a bátorságé, egyfajta zarándoklatot látunk, rengeteg emberi és politikai motivációval.
Zarándoklatokat dolgoz fel az Örök árnyék című iráni–norvég film is, de itt belső túrákat látunk, méghozzá nagyon durvákat, és a megvalósítás módja is izgalmasabb. Ez persze szinte már elvárás egy iráni filmestől, a mércét nagyon magasra tették a gyakran lehetetlen körülmények között dolgozó elődök. Sötét képmezővel indulunk, aztán megjelenik benne egy lány, és az anyjáról beszél. Kiderül, hogy a helyszín egy fiatalkorú lányok javítóintézete – Iránban. Ez így elég durván hangzik, de nem egy „szokványos” börtönfilmet kapunk a borzalmas körülményekről, sőt a lányok körlete a helyiségekkel és a füvesített udvaron totyogó kiskacsákkal néha olyan képet mutat, mint egy középosztálybeli tiniszoba.
A rettenet, amint ez apránként kiderül, a lányokban van, és a bűnön és a bűnhődésen át vezető útjukban, amíg eljutnak odáig, hogy a büntetés alighanem Isten dolga.
A lányok ugyanis egytől egyig apjuk, férjük vagy más férfirokonaik megöléséért kerültek börtönbe, az anyáik pedig szintén emiatt egy másik helyen a kivégzésükre várakoznak a halálsoron. Aztán az is kiderül még, hogy a nők végső kétségbeesésükben, hosszú évek megaláztatásai és szenvedései után követték el tetteiket, és ami a legdöbbenetesebb, hogy az intézet egyfajta menedék ahhoz képest, amit a külvilág nyújtana számukra.
Az igazi pofon azonban az Elfojtott hangok című dán–holland film.
Az Elfojtott hangok moziplakátja
Reveláció azért, mert erről a sztoriról annyi információnk sem volt, mint mondjuk Jones „tiszteletes” szektájáról, aztán azért is, mert tökélyre fejlesztette az utóbbi évek trendjét, a dokumentum- és a játékfilm közeledését, és nem utolsósorban azért is, mert egyszerűen döbbenetes.
Az alkotók olyan ritmusban adagolják a történteket, hogy az egy idő után egy jó krimi izgalmaival vetekszik.
Először megtudjuk, hogy a hatvanas években Chilébe települt egy, az evangélikusoktól kiugrott német szekta, amelyben a „vezetőség” válogatott kínzásokkal, gyerekmolesztálással és egyebekkel terrorizálta a közösség tagjait. Majd azt is, hogy mindezek ellenére a feloszlás után is többen együtt maradtak a „bajor faluban”, miután (ha már ott voltak, ugye) tevékenyen részt vettek a hetvenes években zajló kínvallatásokban is.
És egy idő után olyan érzésünk támad, mintha Pasolini beszabadult volna egy osztrák pincébe.
(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, március 1–10.)
