Az elfelejtett könyvek polca

Nem akarom én a mai meséket szapulni. Olvassa őket, aki azokból szeretné gyermekét szépre és jóra tanítani.

Régi mesekönyv Forrás: PEXELS

Nemzetközi gyermekévet ünnepeltek 1979-ben a világ egy részén, s ennek megfelelően a gyermek- és ifjúsági könyvek mai ésszel elképzelhetetlen példányszámban láttak napvilágot. (Nem csak abban az évben.) Nem akadt valamirevaló fiúgyermek, aki ne olvasott volna Karl Mayt, vagy ahogy szüleink emlegették, May Károlyt, aki ne merült volna el James Fenimore Cooper indiánregényeiben, s akinek első hősei közt ne szerepelt volna Verne Gyula valamely klasszikus regényalakja, Nemo kapitány, Sándor Mátyás, a tizenöt éves kapitány, Hector Servadac s a többiek mind. Amikor Magyarországon a Móra Ferenc könyvkiadó még 120 ezres példányszámban adta ki ezeket a klasszikusokat, akkor az USA-ban már alig olvasott bárki is Coopert, a franciák pedig rég ­elfelejtették Jules­ Verne-t. Mi még ezeken nőttünk fel, ugyanakkor az utánunk jövő nemzedék számára ezek az írók a kora középkor krónikaíróihoz hasonlóan a poros múlt emlékeinek számítottak csupán.

És persze ott sorakoznak ezen a roskatag polcon a Delfin könyvek, Rónaszegi Miklós, Dékány András, Hunyady József és mások ifjúsági regényei. A mi képzeletünket kalózkalandok, a végtelen préri és a világűr meghódításra váró régiói ragadták meg. S ott voltak a magyar történelmi regények – a végvári harcok, a kuruckor, a szabadságharcok nagyszerű példázatai.

A televízió és a mozi nyújtotta szűkös lehetőségek közül kitörölhetetlen emlékként él nemzedékem sok tagjában a régi kuruc-labancos filmek hangulata (nem mintha sok lett volna belőlük, a Rákóczi hadnagyán és A Tenkes kapitányán kívül alig valami – s mégis éveken át elmaradhatatlan kuruc-labancos játékokra sarkalltak minket ezek a történetek).

Ma már nincsenek ilyen filmek. Kihalt a westernfilm műfaja is, annak minden változata. Amerikában sem készítenek ilyen alkotásokat, talán mert túlságosan egyszerűen ábrázolták a világot: a jó és a rossz harcaként, ahol azért többnyire a jónak illik győzedelmeskednie. Ahol a férfi férfi, a nő meg nő. Manapság ezt a világlátást a hollywoodi írók, rendezők a hajukra kenhetik. Ugyanígy a vadnyugati romantika keleti vadhajtása is kihalt. Hol van már a jugoszláv hegyek közt lopakodó, NDK-vendégmunkás Gojko Mitić, hol vannak az NSZK-gyártású Winnetou-filmek színes képsorai? Nincsenek már kalózos filmek, vagy ha vannak, abba a horrorműfaj szörnyetegeit zsúfolják bele, hogy eladhatóvá, érdekessé tegyék a mai fiatalok számára. Nekünk érdekesek voltak anélkül is.

Kesereghetünk persze a kihalt és elfelejtett műfajokon, s néhány nosztalgiára vágyó szülő még felolvashatja gyermekének Az Ezüst-tó kincsét vagy A koppányi aga testamentumát, esetleg a székhez kötözheti a kölyköt, amíg végignézeti vele az Abigélt vagy a Tüskevárat, de félő, hogy gyermekeink már nem ugyanazt a csodát hallják ki és látják bele ezekbe az alkotásokba, amit mi hallottunk és láttunk bennük.

Más idők járják.

A gyermekkönyvekben vámpírok, kísértetek, mindenféle fura szörnyetegek bóklásznak, a rajzfilmsorozatok némelyike komplett elmebaj. A legtöbben már nem hősök a hősök, sokszor a gyáváé és kétbalkezesé a babérkoszorú a történet végén, némely szereplőről nehéz lenne eldönteni, férfi vagy nő, kislány vagy kisfiú. Nyilván nem véletlenül.

Lassan üdítő kivételnek számít az olyan régimódi történet, amely barátságról, igaz szerelemről, halálmegvető bátorságról, a gyengék önzetlen védelmezéséről, a haza oltalmáról szól. Az olyan történet, amely nem gúnyolódik ezeken az értékeken, csak szépen, lenyűgözően és tiszta hangon mesél róluk.

Számomra a gyermekkönyvek, sőt az ifjúsági irodalom művei is a mesékből táplálkozó csodák. És a legjobb mesék mindig a még érintetlen, tiszta formájában mutatják meg a világot. Nem olyannak, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene. Ahol a legkisebb fiú – ha tehetséges – elnyerheti a fele királyságot. Ahol az igaz szerelem beteljesedhet. Ahol a hazát meg tudja védelmezni egy maroknyi elszánt védő, akár várfalakon, akár harcmezőn nézve szembe az idegen hódítókkal, ahelyett, hogy megfutna, hitet cserélne, megalkudna.

Nem akarom én a mai meséket szapulni. Olvassa őket, aki azokból szeretné gyermekét szépre és jóra tanítani.

Állok a régi könyvespolc előtt, és Nathaniel Bumppóra, Old Shatterhandre, Daniló bácsira, Bornemissza hadnagyra, a vörös kalózra és a többiekre gondolok. Bárhol legyenek most, biztosan hiányzunk nekik. És a gyerekeinknek is hiányoznak. Még akkor is, ha a gyerekeink erről mit sem tudnak.