Az szőlőnek érése

Szüretre készülök – közben Szent Mihály napján aggódva kémlelem az esős eget és a kilátásokat.

Szüretre készülök – közben Szent Mihály napján aggódva kémlelem az esős eget és a kilátásokat. Pedig mily szép nap volna a mai: édesapám születésnapja és kedves tanáromé is Szegeden (I. M.), aki ma 86 éves. Néhány napja erős lehűlés, többnapos esőzés. Sose jókor – az idén volt már hasonló krízis, a július vége, augusztus első kétharmada vigasztalan, erős záporesőket hozott, és a vékonyabb héjú, érési fázisban lévő gyümölcsök ­nehéz helyzetbe kerültek. Különösen a juhfark – eleve hajlamos a sérülések okozta repedésre, a rothadásra és a lisztharmatra is. És a furmint vékonyabb héjú klónjai közt is hasonlót észleltem; többféle változatát próbálom nevelni.

Végül is az a csöndes, vágyott idő kellene, melyben a nyájas régiségben, de még gyerekkoromban is gyakran volt részünk: hosszú, lomhán melegedő napsütések, amikor a szemek megduzzadnak, és a levegőben pókfonalak úszkálnak. A szőlőhegyen, e „különös szent helyen”, miként 1835-ben írja Edvi Illés Pál, a sziklák ötmillió évesek, erős és vad természetűek, holott bukolikus pannon tájon vagyunk – a hegyoldal, a hegytető, a bazaltkráterek, a vulkáni erők nyomvonalai, a tufalepények, a szőlősorok és még az ősdzsungelek is.

Ez az öreg Edvi Illés Pál (1793–1871) literátor volt (író, költő, publicista, mezőgazdász; evangélikus lelkész, esperes, egyházi és nyelvészeti író, az MTA tagja), aki a Magyar Hazai Vándor 1835-ös, ötödik évfolyamában tette a fenti megjegyzését, a Miben áll a magyar nemzetiség? című értekezésben, amely klasszikus reformkori dolgozat a magyar népre, alkatára, szokásai­ra, ünnepeire nézve. A kis dolgozat végén, az Egyveleg rovatban lényegében összegzi a hegyközségi törvények népszerűsítő, pár mondatos summáját, különösen a kor szokásait és közerkölcseit illetően. „A szőlőhegy magyarnál különös szent hely. Ott nemcsak verekedni, de még szitokszót ejteni is keményen tilos. Abban nem szabad megjelenni sem napkölte előtt, sem napnyugta után, újhold vasárnapokon fára menni és szombaton délután a szőlőben dolgozni is tilalmaztatik. Minden hegynek külön innepe van, amit aranyos hétfőnek szokás mondani.”

Haj, a régi szőlőbeli rendtartás mennyire hiányzik mai életünkből – most viszont azt vizsgálom, kibírja-e a szőlőm. Beérik-e „rendesen”? Milyenek lesznek a „feltételek”? Azok, amelyekről másik kedves öreg könyvecském beszél, melyet a korban szintén népszerű káté formában írtak meg és adtak ki Gazdasági kis tűkör címmel. A falusi ifjúság számára „tanuló és olvasókönyvül” adja ki az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Pesten (Érkövy, Galgóczy és Kocsi nyomdájában a Haltér és aldunasor sarkán). Nekem az ötödik kiadás van meg, 1865-ből, amelyet Mórocz József egyesületi elnök látott el bevezetővel, és ahogy írja, harmincezer példányban nyomták ki a gazdaifjúság számára. (Ó, boldog idők!) A sok haszonnal forgatott művecske borkezelésről írt cikkelyében ez áll (kérdés-felelet): „Mely föltételek határozzák a szüret czélszerűségét?” A válasz kissé naiv (majd kétszáz éves), de a lényegét tekintve tökéletesen helytálló:

„1) A szőlők érettségi foka. – 2) A fürtöknek minősége szerinti megválogatása. – 3) A szedés alatti szőlőevésnek megtiltása. – 4) A lehető legnagyobb tisztaság a szüretelési eljárásban, és – 5) hogy a szüret lehetőleg mindig száraz idővel történjék. – Esőben, harmatban szüretelni nem szabad.” Egyszerű fogalmazás (más lapokon beszél az esőről és rothadásokról is), de az érettségi fok kiemelt parancsa igen fontos, viszont a nyári felmelegedésre való tekintettel a bazalthegyeken ma már inkább a harmonikus érettségre, a jó cukor-sav harmóniára törekszünk: „savra megyünk”.

És hogy milyen lesz a szüret? Mint az alábbi, olyan már biztosan nem: „A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert [magas keménygallért]. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszter vagy a Sámuel napja.” Krúdy írja ezt a Szüret a Sas-hegyen című darabjában a régi, valaha volt budai szüretekről.

S ha ezekben a napokban veri is az eső a szőlőt, és csapzottan lógnak a kordonon, és láthatóan nem lesz itt „ünnepély” – pedig kár, mert a pince mögötti „kultikus” tölgyfámnál legszívesebben kondért állítanék. Amikor rátaláltam, kökény, csalán és vadrózsa fojtogatta őt, benőtte a veresgyűrűs som, nyomta az akáccserje. Kimentve viszont valóságos természeti csodát produkált, és a kopár szikla közepébe gyökeret fúró fa lett belőle. És boldogan, jó erőben virít most is, a permetező esőben. Nem tudni korát, élő talaj nélkül nőni egy széles gyökérzetű fának (taxonnak) nagy rejtély. Azt hiszem, egy vándormadár kloákája pottyantotta ide, mert Kemenesalján leginkább a tölgy másik változata, a kocsánytalan tölgy a honos; tanult erdész barátom sokáig nem is hitte, hogy szőlőhegyemen síkvidéki kocsányos tölgy nőhet; egy bölcsész azonosítási tévedésének gondolta. Egy egész hadsereget tart fenn; tompa karéjú levelei közt némán libegő pillangókat, ragyogó, rubin- és smaragdszínben pompázó, futkosó, cikázó bogárvilágot, durván repedezett kérgén zuzmófajokat, a lombokban madárfészket, hazajáró, becsapódó énekesmadarakat.

S ha „valami van”, elzarándokolok az olajzöld makktermésű gazdanövényhez. Elüldögélek, hallgatom a madárdalt, a döglött csöndet, figyelem a szőlősorok fegyelmezett struktúráját (mind én telepítettem). S most szőlőéréskor vizsgálva, ­telnek-e­ a bogyók, kóstolgatom – s gyakran jut eszembe e párás, vizes, rothadásra készülő napokban is, e borúsabb kilátások esetén is az ő esete: sose add fel! Védd növényeidet: a szőlőt is, és a tölgyet is. De távolabb: a kaszálóhegyen a tarka nőszirmot és a fekete kökörcsint – minden zavarórepülés ellenére. A kökörcsin bókoló virágai épp hogy előbukkannak a tavaszi bágyadt napsütéskor, a turisták, hiába védett ez a növény (Pulsatilla nigricans), rendre kiássák, és hazahordják a Királykő melletti rétről. Nem tudják, hogy a növények sosem élik túl az áttelepítés traumáját.

Matyi fiamat „vigasztalom”: ültessen csak ő is szőlőt, és küzdjön meg érte. Tanulja, miként én is folyamatosan tanulom; védje meg karéjos leveleit és csábító fürtjeit. Hogy beérhessenek – az utóbbi években korai és kíméletlen fagyok, jégverések, aszályok és özönvizek veszteségei közt éppen ez volt a legnehezebb művelet. (De amit gazdájának ad, az itt termelt bor: fölséges.) Hogy tisztelje őket: a növény tízméternyire is megnövő, virulens gyökere a bazaltsziklák láthatatlan repedéseibe bújva éltető forrásvizet és tápláló ásványanyagokat szippant fel. Hogy e büszke, nehezen magára találó növény a végén fittyet hányjon a klímaváltozásnak, és gyümölcse-vesszeje átvészelje az ideihez hasonló esőzéseket. Mert a szőlő olyan sztoikus élőlény, aki jól tudja mélység és magasság finom és érzékeny bölcseletét: egyszerre igyekszik a Föld mérhetetlenül gazdag gyomra és az éltető Fény felé. Mindkettővel testvéri egyetértésben.