Disznóvágás

Biztosan Dezsőnek fogják hívni… – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és úgy is lett. Magyarországon A tanú óta minden disznó Dezső, akinek meg kell halnia.

2020. 03. 18. 13:16
null
20200118 Kislőd Jótékonysági disznóölés, disznóvágás, hurka- és kolbásztöltés a Takaros vendéglő udvarán Fotó: Balogh Ákos BA Veszprém Megyei Napló Fotó: Balogh Ákos
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Biztosan Dezsőnek fogják hívni… – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és úgy is lett. Magyarországon A tanú óta minden disznó Dezső, akinek meg kell halnia. És ez az igazi halhatatlanság. „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?” Erre csak egy magyar tudja a helyes választ: „Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”. Ez a kultúra szövetének legmélyebb rétege. És valahová ide került immár a „Dezsőnek meg kell halnia” is. Amúgy mangalica volt. Száznyolcvan kilós.

„Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.”

Ezt még elmondta magában Rezeda Kázmér, mert szerette, s mert mindig látta maga előtt az egészet. De ezt a Dezsőt aztán nem látta. Mert szombat hajnalban halt meg Dezső, hat óra körül (tényleg: miért vannak a kivégzések hajnalban?), viszont a társaság már péntek este megérkezett.

– Az ordas, csikar, kutya kemény férfiak mind ott lesznek holnap hajnalban a szúrásnál! – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Rezeda Kázmér, hozzátéve, hogy a „nyálas kis b…zik persze nem tudnak majd felkelni reggel”.

Csicsón történt mindez, Balatoncsicsón, a Szabóék pincéjében. Szép az a hely. Ha affektálnánk, azt mondanánk: festői. Ennek hallatán Rezeda Kázmér előtt mindig felrémlett egy olyan reneszánszforma festő, a jellegzetes sapkájával, festőállványával, ahogy áll a „festői” tájban, és fest. És a táj a vászonra kerülve azonnal elveszíti festői jellegét, és közhelyessé válik.

S aztán megvacsoráltak, és „Szabó és társa” borait kóstolták, ami jelenti egyfelől Szabó József uramat s fiát, Szabó Gergőt, s jelenti továbbá a juhfarkat, a karakteres, savas, illatos bort, amely itt volt őshonos valamikor, aztán a filoxéra kipusztította, így bitorolta el innen a Somló-hegy, s lett a somlói juh­fark a „nászéjszakák bora”. A szomszédban, Köveskálon, az Ódon pince tulajdonos-borásza, Tombor István tudna még erről sokat mesélni.

Szóval kóstoltak juhfarkat, kétféle olaszrizlinget, kékfrankos rozét (az megint csak valami csodaféle, illatában, zamatában mint egy Hauff-mese), és Aranyomot, vagyis a töppedt olaszból készült száraz fehérborát a háznak, ami annyira, de annyira finom, hogy alig-alig talált rá szavakat Rezeda Kázmér. Azt mindenesetre megtudta a borról, hogy „a 2018-as Nemzeti Borkiválóság Programban 670 fehérbor közül bekerült a top kilencbe, egyetlen nem tokaji tételként”. Jó tudni az ilyesmit. Már csak azért, hogy a munka és a minőség néha mégis elnyeri jutalmát.

Szóval ezeket kóstolták Rezeda Kázmérék, Szabó József uram kiváló tolmácsolásában, és azt kell még tudni, hogy Szabó József uramnak szép fehér, magyar bajusza van, szép magyar szíve, ép lelke, és mindig mosolyog a szeme. És szép a háza, szép a pincéje, szép a kertje, valamint szép a bora. Úgy látszik, ezek a dolgok összefüggnek egymással.

Valamikor éjjel egy óra körül nyugodni tért a társaság, Rezeda Kázmér gondosan beállította az ébresztőt fél hatra, és elaludt. Reggel kilenckor, mikor felébredt, erősnek és tettre késznek érezte magát.

– Mielőtt lemész, írd már ki magadra légy szíves, hogy nyálas kis b…zi vagy – mondta Rezeda Kázmér neje, aki adott az apróságokra.

Dezső már halott volt, mikor Rezeda Kázmér találkozott vele. És a társaság azon férfi tagjai, akik ordas, csikar, kutya kemény férfiak voltak, a nap hátralévő részében elég gyakran felhívták erre Rezeda Kázmér figyelmét.

Dezső tehát ott feküdt a rácson, félig megpörzsölve, aztán már egészen, aztán felkerült függőleges helyzetbe a rénfára, és gyönyörűséges szakértelemmel orjára lett bontva. (E helyt jegyezzük meg, hogy a disznó rénfára kerülése egyértelműen jelezte: sváb vidéken járunk…) A bontást Szabó uram végezte elismerésre méltó szakértelemmel. S úgy egy óra körül már odabent sorakoztak a disznó alkatrészei, úgymint a sonkák, a csülkök, a körmök, a nagy szalonnák, a karaj meg a nyakas karaj, a lapockák, a szűzpecsenyék, s ládákban az egyebek, a hurkának, kolbásznak valók. Ahhoz, hogy eddig eljusson a dolog, rozéfröccsökre volt szükség, aztán ebéd következett, orjaleves, friss pecsenyéből sült és friss húsból pörkölt, továbbá resztelt máj. Egy ilyen ebéd után nehéz újrakezdeni, de hát muszáj.

S különösebben nem részletezve annyit elmondhatunk, hogy este hat körül készen volt a kolbász és a hurka is. Ekkor – mivel sok orvos volt a társaságban – elhangzott a kötelező mondat, miszerint „most valaki rakja össze a disznót!”, aztán következett a jól megérdemelt vacsora. (Már persze azok érdemlették meg, akik ott voltak a szúrásnál, miképpen erre Rezeda Kázmér figyelmeztetve lett.)

Azért Rezeda is bevacsorált, legfeljebb érdemtelenül. Friss hurkából, kolbászból, illatos borokból, Szabó uram anekdotáiból és mosolygós szeméből. És újfent megállapította magában, hogy ez a fajta élet magasabb rendű, mint odafönt a nagyvárosban robotolni reggeltől estig az okostelefonnal. És éjjel, mikor ágyba bújt Rezeda Kázmér, Illyés Gyula járt a fejében, gyerekkorából visszatérve: „Megettünk téged kis malac. / Nyakon szúrt a szegény paraszt. /

Kiknek jöttére boldogan / sikongattál és untalan / ugráltál a deszkák mögött, / rád rohantak az emberek. / Mert már november elején / nem volt számodra eleség. / Fülednél fogva húztak és / hiába volt a kérlelés, / aki úgy ápolt, mint fiát, / ki gazt hozott s kukoricát / és vakarta a hátadat, / anyám fogta a lábadat. / Hallottam jajgatásodat, / bent a meleg dunyhák alatt. / Sírtam, befogtam fülemet, / átöleltem testvéremet. / S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor / reánk is ránk kerül a sor. / De már a pörköléseden / vidám szívvel voltam jelen. / Néztem a felcsapó tüzet, / körmömre húztam körmödet. / S a füstös, pernyés ég alatt / rágcsáltam megsült farkadat.”

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.