Harminc évvel ezelőtt március végén az egész ország figyelte feszülten, milyen eredményre jut a bizottság, amelyik Nagy Imre és mártírtársainak sírját volt hivatva megtalálni az új köztemető elhanyagolt, gazos 301-es parcellájában. Maga a sírkeresés már láncreakció következménye volt. Grósz Károly pártfőtitkár eleinte hallani sem akart a halottak exhumálásáról és újratemetéséről, később azonban úgy vélekedett, a családtagok kérhetik, hogy megfelelő módon adjanak végtisztességet kivégzett hozzátartozóiknak.
Novemberben egy bécsi találkozón már egyenesen azzal fenyegetett: ha a rokonok nem tartanának erre igényt, akkor „mi gondoskodunk arról, hogy a halottak megkapják a nekik kijáró tisztességet”. A keményvonalas Grósz javaslatával megvalósult volna a diktatúra legabszurdabb pillanata, s az akció minden bizonnyal tovább gyorsította volna a szocializmus bomlását. Külön érdekesség, hogy Grósz Károly a bécsi beszélgetésen már pontosan tudta, milyen törvénysértést követtek el, és mennyire embertelen módon temették el a szabadságharc vértanúit. Nem csak Nagy Imrét, minden elítéltet. Máskülönben miért említette volna a „kijáró tisztességet”? A főtitkár számára egyértelmű volt: a per jogszerűsége mellett még a holtaknak járó legelemibb gesztus is elmaradt.
Azóta tudjuk, hogy a politikai hatalmat megkaparintó Grósz, a Minisztertanács elnöke, már korábban elszánta magát a kellemetlen Nagy Imre-kérdés rendbetételére, hiszen a bejelentés idején – teljes titoktartás mellett – Pajcsics József ezredes, a Belügyminisztérium III/1-es osztályának osztályvezető-helyettese igencsak munkálkodott azon, hogy levéltári források alapján megtalálják a sírt. A sok titkos dokumentum között Darázsfészek fedőnévvel bújt meg egy iratcsomó, amelyikből kiderült a temetés helye, sőt az ügynökök a biztonság kedvéért még fényképeket is készítettek a sírról. Az 1958-ban felakasztott miniszterelnököt először a Kozma utcai börtön udvarán hantolták el, majd három évvel később, 1961. február 24-én Gimes Miklós és Maléter Pál földi maradványaival együtt kiásták, és álnéven eltemették az új köztemető 301-es parcellájában. Rejtély, mi szüksége lehetett a Kádár-rezsimnek erre a titkos újratemetésre. A kivégzés után eltelt viszonylag rövid idő magyarázatot adhat arra, miért kellett a koporsó nélkül elhantolt holttesteket kátránypapírba tekerni. Itt találta meg a földi maradványokat a több mint húsz főből álló bizottság 1989. március 29-én.
De miért éppen az új köztemetőt választották a megtorlás áldozatainak újratemetésére? Erre nehéz lenne kielégítő választ adni. Talán azért, mert Losonczy Gézát már a halála napján, 1957. december 21-én éjszaka itt hantolták el, majd Szilágyi Józsefet is, akit 1958. április 24-én végeztek ki. A hatalom birtokosai ösztönösen is érezhették: a megtorlások legfontosabb áldozatainak holtukban is együtt kell maradniuk.
A Rákoskeresztúri temetőt 1886-ban 429 holdnyi területen nyitották meg. A városi tanács a Kerepesi temető megtelése miatt kényszerült a Pestszentlőrinc és Rákoskeresztúr határán fekvő hatalmas temetkezési hely kijelölésére, amelyet azóta mintegy másfélszeresére növeltek. Volt idő, amikor egész Európa második legnagyobb temetője volt. Eredetileg felekezetsemlegesen működött, csupán katonai, olasz és török, vagyis mohamedán parcella volt benne 1945-ig. Mellette létesült a Chevra Kadisa vezetésével az izraelita temető.
Gyászolók a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában, Nagy Imre 1956-os miniszterelnök és mártírtársai ünnepélyes búcsúztatásán 1989. június 16-án
Fotó: MTI/Soós Lajos
A főbejárattól legtávolabb eső két parcella, a 298-as és a 301-es volt a börtöntemető, ahol a diktatúra számos halálraítéltje nyugszik mind a mai napig. Ennek oka valószínűleg egészen gyakorlatias: a szomszédos Kisfogházban hajtották végre a legtöbb kivégzést, és a holttesteket a hátsó ajtón keresztül szállították a temetőbe, általában éjszaka, a feltűnés elkerülésével, hogy minél gyorsabban eltemethessék a meggyilkoltakat.
A Kisfogház vagy Budapesti Királyi Országos Gyűjtőfogház alapító okirata tíz évvel későbbi az új köztemetőénél. Wagner Gyula építész tervei alapján épült, és egy időben – az új köztemetőhöz hasonlóan – szokatlan méreteivel a legnagyobb büntetés-végrehajtási intézmények közé tartozott Európában. De nemcsak a legnagyobb, a legmodernebb is volt; 1906-ban ott állították fel a zavart viselkedésű foglyok számára az első Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetet, majd 1913-ban a fiatalkorúak részlegét. Eredetileg a különféle bíróságokon meghozott ítéleteket hajtották végre, s a bűncselekmény súlyosságának megfelelően kerültek az elítéltek fegyenc-, rab- vagy fogolyintézetbe.
A Gyűjtőfogház történetében már a háború után megkezdődött a változás, amelyet a büntetőjog átalakítása alapozott meg; 1950 és 1954 között őrizték a legtöbb elítéltet, jelentős részben politikai foglyokat. A halálraítéltek és a siralomház egyazon épületszárny szemközti zárkáiban kaptak helyet. 1956-tól 1963-ig összesen mintegy 26 ezer ember raboskodott az épületkomplexumban.
A Gyűjtőfogház melletti temető 298-as parcelláját már 1944-ben megnyitották, ám akkor még csak a fizetni nem tudó nincstelenek elhunyt hozzátartozóit temették oda díjmentesen. Ez a gyakorlat 1952-ig tartott, amikor már javában folyt a politikai elítéltek temetése is. Így a 298-as parcellában a rendszer által üldözött hazafiak mellett köztörvényesek, kivégzett háborús bűnösök, belső tisztogatásnak áldozatul esett kommunisták is nyugszanak a szegény sorban meghaltak mellett. Továbbá olyan bebörtönzöttek, akiket bírói ítélet nélkül kínoztak halálra.
