Gyanús magyarok

Farkaslakáról Tamási­ Áron neve ötlik eszünkbe. Vélhetően kevesen tudnak a déli végeken megbúvó névrokonáról, Vučijakról.

Szerb katonai parádé Banja Lukában, 2019. Menekülés csetnikek, usztasák, partizánok elől Fotó: Pierre Crom Forrás: Getty Images

Hogy esetünkben is hasonló történt, arról a peremmagyarság kutatójaként is csak évtizedekkel később, tavaly értesültem. Amikor a délszláv régióban indított kormányakcióval kapcsolatos kutatásaimat már régen lezártam (lásd Végvár vagy hídfő? Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában című könyvemet).

A felhívó üzenet az államszövetség szerb régiójának központjából, Banja Lukából érkezett. Tóth Bojnik László mérnök, a boszniai Magyar Szó egyesület főtitkára, helytörténésze, az Új Dobos című lap szerkesztője kérte együttműködésemet a múlt kuszált szálainak kibogozásához. Minthogy korábban sem a szakma, sem az elhanyagolt és lassan formálódó nemzetpolitika fénycsóvája nem vetült kutatási eredményeimre, meglepetten s némiképp meghatottan fogadtam a kései „maradék” érdeklődését, szíves meghívását. Jobbadán nem is a kivándoroltak utódairól, sokkal inkább a Tito-korszakban a „testvériség-egység” jegyé­ben idetelepült bácska–bánsági magyar „örökösökről” van szó.

Az ő társadalmi-kulturális önszerveződésük a nemzeti azonosságtudat megtartását, erősítését szolgálta, s ebben türelmes következetességgel kínáltak szerepet a vegyes házasságokban magyar felmenőik emlékét még ápoló leszármazottaknak is. Csakhogy a Jugoszláviát szétdúló polgárháború, annak tudattorzító hatása ezt a kulturális munkát is kétes dimenziókba helyezte.

Szerb katonai parádé Banja Lukában, 2019. Menekülés csetnikek, usztasák, partizánok elől
Fotó: Getty Images

A nemzeti hovatartozást politikai hitvallásként értelmező túlfűtött háborús felfogás újraírta a múlt lezártnak hitt fejezetét. S az egykor usztasák, partizánok, csetnikek elől menekülő „idegenek” nem földönfutó üldözöttként, hanem mint az atrocitások közönyös szemtanúi, sőt kollaboráns részesei jelentek meg a történelmi emlékezetben.

S ebben a gondolatkörben a helyi elöljáróság részéről nyilván nem juthatott megértő figyelem és támogatás a vučijaki kápolnadombon a magyar temetőrom bekerítésére, az egykori iskolaépületre s a magyar pioníroknak emléket állító kétnyelvű emléktábla kihelyezésére. Márpedig a Milivojević Irén elnök asszony vezette egyesület éppen ezt az ambiciózus tervet melengeti, s programjához pártfogót is talált a szaktörténész Pósa Krisztián – hazánk boszniai nagykövete – személyében.

A múltidéző, tisztázó fórumot két szerb történész, a magyar konzul, Márton Anita, a Szabó László dandártábornok vezette Eufor-delegáció s a helyi televízió forgatócsoportja is megtisztelte jelenlétével. Az előadásokat és hozzászólásokat egyaránt a tényszerűség és a konstruktív érvelés jellemezte. Csak egy ízben borult dermedt csend a teremben ülőkre, amikor a helytörténeti kutatásokban is részt vállaló szerb kolléga egy partizán naplójából idézett. Ennek az volt a kicsengése, hogy az usztasa atrocitások ellen a vučijaki magyarok nem tettek semmit, távozásuk viszont óhatatlanul gyanút ébreszt a szemlélőben. A feszültség csak akkor enyhült, amikor a leszármazottak egyike visszakérdezett: „És mit mondanak minderről a magyar források? Talán éppen a rivális délszláv fegyveres csoportok egymás közötti leszámolásai okozta félelem volt távozásuk legfőbb rugója…?”

A gazdagon terített asztalt körülülve a történelmi eseményeket jók és rosszak párharcára redukáló, sematikus történelemfelfogásnak esélyt sem hagyott az oldottá váló eszmecsere. A török idők s a Monarchia pénzügyminisztere, Kállay Béni hosszú boszniai regnálása emlékeiben gazdag Banja Lukán ezen az ünnepélyes esten úgy tűnt, az egykori ellentéteket „békévé oldja az emlékezés”. A Petőfi Sándor diaszpóraprogram áldásait élvező kicsiny magyar közösség legalábbis ebben a reményben kíván gazdája és gyarapítója lenni saját kulturális örökségének.

Hogy a világjárvány mennyire veti vissza terveik valóra váltását – nem tudjuk. Ám a Magyar Szó egyesület tagjainak elszánt igyekezetét tapasztalva pár év múlva talán már visszakérdezünk (akkor is!), ha Farkaslaka kerül szóba: „Most melyikre gondolsz, a székelyföldire vagy a boszniaira?”