Gyanús magyarok

Farkaslakáról Tamási­ Áron neve ötlik eszünkbe. Vélhetően kevesen tudnak a déli végeken megbúvó névrokonáról, Vučijakról.

Szerb katonai parádé Banja Lukában, 2019. Menekülés csetnikek, usztasák, partizánok elől Fotó: Pierre Crom Forrás: Getty Images

Farkaslakáról a székely góbé, Ábel alakját megformáló írófejedelem, Tamási­ Áron neve ötlik eszünkbe. S vélhetően kevesen tudnak a déli végeken megbúvó névrokonáról, Vučijakról, amely a szerb vuk, azaz farkas szóból képzett helynév. Hogy mi köze van e boszniai hegyi falucskának a magyarsághoz?

Kezdjük a fejtegetést Bosznia magyar múltjával! Mindenekelőtt vizsgálódjunk az Árpád-házi uralkodók rang- és címtárában, amelyben a XII. századtól ott sorjáztak a Ráma (vagyis Bosznia) királya és Hum/Halomfölde (azaz Hercegovina) hercege megnevezések. S a törökellenes küzdelmekben Nagy Lajos, Zsigmond s a Hunyadiak seregei tapodták a hegyormok és vadregényes folyó­völgyek honát. A Jajca (Jajce) várát vívó Mátyás király nyakas híve, Újlaki Miklós is csak a bosnyák királyi címnek köszönhetően maradt meg reneszánsz uralkodónk hűségén.

Később a Macsói bánság részévé átszervezett peremvidék az oszmán hódítás martaléka lett, s ezzel a népek hadi útjává váló térségben a magyar földrajzi elnevezések is feledésbe merültek. Ma már szinte csak a város szavunkat őrzi néhány – egykor magyar helyőrséggel bíró – település. A bosnyák királyi címet azonban még

I. Ferenc József is használta, aki 1878-ban a berlini kongresszus felhatalmazásával gyámsága alá vonta s 1908-ban – magyar királyi elődei jogcímén – újra birtokba vette a két tartományt. Ebben az időben telepedett le néhány ezer magyar Szarajevóban, Mostarban, a Száva menti Brčkón, Ljeljenčén, illetve a zavidovići Gregersen-ipartelepen. Ekkor vetették meg lábukat a Prnjavor melletti Vučijakon is. Az erdőirtással nyert sovány föld feltörésével, béketűrő szorgalommal épült meg a falu, a kápolna, az iskola, s lassacskán az itt lakók is gyarapodni kezdtek. A történelem vihara azonban őket sem kímélte. „Szövetségesi” minőségük ellenére az usztasa horvát bábállam etnikai tisztogatásának mégis áldozatul eső dia­szpóramagyarokat a budapesti kormány 1942-ben Bácskába menekítette (hasonlóan a bukovinai székelyek egy évvel korábbi áttelepítéséhez). A múltat firtató utókor azonban a győztes/vesztes nézőpontjából gyakran újraértelmezi az üldözött és üldöző szerepét.

Hogy esetünkben is hasonló történt, arról a peremmagyarság kutatójaként is csak évtizedekkel később, tavaly értesültem. Amikor a délszláv régióban indított kormányakcióval kapcsolatos kutatásaimat már régen lezártam (lásd Végvár vagy hídfő? Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában című könyvemet).

A felhívó üzenet az államszövetség szerb régiójának központjából, Banja Lukából érkezett. Tóth Bojnik László mérnök, a boszniai Magyar Szó egyesület főtitkára, helytörténésze, az Új Dobos című lap szerkesztője kérte együttműködésemet a múlt kuszált szálainak kibogozásához. Minthogy korábban sem a szakma, sem az elhanyagolt és lassan formálódó nemzetpolitika fénycsóvája nem vetült kutatási eredményeimre, meglepetten s némiképp meghatottan fogadtam a kései „maradék” érdeklődését, szíves meghívását. Jobbadán nem is a kivándoroltak utódairól, sokkal inkább a Tito-korszakban a „testvériség-egység” jegyé­ben idetelepült bácska–bánsági magyar „örökösökről” van szó.

Az ő társadalmi-kulturális önszerveződésük a nemzeti azonosságtudat megtartását, erősítését szolgálta, s ebben türelmes következetességgel kínáltak szerepet a vegyes házasságokban magyar felmenőik emlékét még ápoló leszármazottaknak is. Csakhogy a Jugoszláviát szétdúló polgárháború, annak tudattorzító hatása ezt a kulturális munkát is kétes dimenziókba helyezte.

Szerb katonai parádé Banja Lukában, 2019. Menekülés csetnikek, usztasák, partizánok elől
Fotó: Getty Images

A nemzeti hovatartozást politikai hitvallásként értelmező túlfűtött háborús felfogás újraírta a múlt lezártnak hitt fejezetét. S az egykor usztasák, partizánok, csetnikek elől menekülő „idegenek” nem földönfutó üldözöttként, hanem mint az atrocitások közönyös szemtanúi, sőt kollaboráns részesei jelentek meg a történelmi emlékezetben.

S ebben a gondolatkörben a helyi elöljáróság részéről nyilván nem juthatott megértő figyelem és támogatás a vučijaki kápolnadombon a magyar temetőrom bekerítésére, az egykori iskolaépületre s a magyar pioníroknak emléket állító kétnyelvű emléktábla kihelyezésére. Márpedig a Milivojević Irén elnök asszony vezette egyesület éppen ezt az ambiciózus tervet melengeti, s programjához pártfogót is talált a szaktörténész Pósa Krisztián – hazánk boszniai nagykövete – személyében.

A múltidéző, tisztázó fórumot két szerb történész, a magyar konzul, Márton Anita, a Szabó László dandártábornok vezette Eufor-delegáció s a helyi televízió forgatócsoportja is megtisztelte jelenlétével. Az előadásokat és hozzászólásokat egyaránt a tényszerűség és a konstruktív érvelés jellemezte. Csak egy ízben borult dermedt csend a teremben ülőkre, amikor a helytörténeti kutatásokban is részt vállaló szerb kolléga egy partizán naplójából idézett. Ennek az volt a kicsengése, hogy az usztasa atrocitások ellen a vučijaki magyarok nem tettek semmit, távozásuk viszont óhatatlanul gyanút ébreszt a szemlélőben. A feszültség csak akkor enyhült, amikor a leszármazottak egyike visszakérdezett: „És mit mondanak minderről a magyar források? Talán éppen a rivális délszláv fegyveres csoportok egymás közötti leszámolásai okozta félelem volt távozásuk legfőbb rugója…?”

A gazdagon terített asztalt körülülve a történelmi eseményeket jók és rosszak párharcára redukáló, sematikus történelemfelfogásnak esélyt sem hagyott az oldottá váló eszmecsere. A török idők s a Monarchia pénzügyminisztere, Kállay Béni hosszú boszniai regnálása emlékeiben gazdag Banja Lukán ezen az ünnepélyes esten úgy tűnt, az egykori ellentéteket „békévé oldja az emlékezés”. A Petőfi Sándor diaszpóraprogram áldásait élvező kicsiny magyar közösség legalábbis ebben a reményben kíván gazdája és gyarapítója lenni saját kulturális örökségének.

Hogy a világjárvány mennyire veti vissza terveik valóra váltását – nem tudjuk. Ám a Magyar Szó egyesület tagjainak elszánt igyekezetét tapasztalva pár év múlva talán már visszakérdezünk (akkor is!), ha Farkaslaka kerül szóba: „Most melyikre gondolsz, a székelyföldire vagy a boszniaira?”