Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy miközben a futballhuliganizmus nem ország- és nemzetfüggő, a szurkolás – mint megannyi „civilizációs” vívmány – mai kultúrája kétségkívül nyugatról származik. A rigmusok, a rituálék, az eszköztár nagy része már évtizedekkel ezelőtt jelen volt a nagy európai stadionokban, onnan gyűrűzött keletre, magyarosodott, illetve románosodott-lengyelesedett-szerbesedett stb. el. A „hozzáadott érték” volumenét elsősorban az illető ország futballjának, illetve társadalmának színvonala, eredményei hordozzák, korántsem utolsósorban pedig az illető ország szakszövetségének szabályérvényesítési hajlandósága és következetessége.
Románia előkelő helyet foglal el abban a rangsorban, amelyet nemrég az egyes országok futballszurkolóinak típusai alapján állítottak össze. Az angolok által vezetett listán – a játék felfedezésén túl a futballerőszak szülőhazájának is Anglia számít – a románok negyedikek. Nem túl nagy létszámuk ellenére fizikai összecsapásokra bármikor kész, az idegengyűlölő, rasszista rigmusokat szinte kötőszóként skandáló csoportként jellemzik őket, akik számára mindig különleges kihívást jelentenek a román–magyar összecsapások. A nemzetközi megméretésekre azonban általában hazai környezetben készül az ember, és nincs ez másként a szurkolók esetében sem.
A bajok gyökere mindenekelőtt a kluboknál keresendő, amelyek többsége nem mer szembeszállni saját, esetenként a szalonképtelenség határain rég túllévő drukkereivel. A kilencvenes évek vadkapitalizmusában szinte gyakorlatnak számított a vezérszurkolók klubtulajdonosok általi finanszírozása, sokan közülük különböző vállalati vagy klubon belüli bérlistákon szerepeltek. Cserébe a közösségi érzést elsősorban egy szurkolói galerihez tartozásban ízlelgető fiatalok, illetve bármilyen céllal bevethető alvilági elemek igény szerinti manipulálásáért.
A jelenség elsősorban a három hagyományos bukaresti klub, a Dinamo, a Steaua és a Rapid esetére értelmezhető, de néhány vidéki egyesületre – Petrolul Ploieşti, Universitatea Craiova, Kolozsvári Universitatea – is érvényes. A romániai futballerőviszonyok átalakulása nyomán a Steaua – nem tévesztendő össze Gigi Becali juhászmilliomos FCSB-jével! – és a Rapid szélsőségesei egy ideje kiestek ugyan a fókuszból, a dicső múltat azonban nem feledik. Az akkor a negyedosztály keretében, de az ország legnagyobb stadionjában, a Nemzeti Arénában 2018 tavaszán rendezett, közel 40 ezer embert vonzó Steaua–Rapid-összecsapáson például kisebb háború tört ki, amelynek a harci készültségben felvonuló csendőrség csak nagy erőfeszítések árán, ipari mennyiségű könnygáz bevetésével volt képes véget vetni.
A Rapid ma már másodosztályú, a Kolozsvári U-val, a Petrolullal és néhány, hasonlóan jelentős hagyományokkal rendelkező csapattal vív majd harcot az élvonalba jutásért. Bármelyikük jár is majd sikerrel, a nézőtéri feszültség mindenképpen nagyságrendekkel nő, hiszen épp a kolozsvári egyetemi csapat hívei produkálták az idei év legnagyobb nézőtéri botrányát. Az első osztályba jutásért idén júniusban vívott osztályozón a lelátóról székdarabbal fejbe dobtak egy csendőrt, aki hosszú kórházi kezelésre szorult. A román futballközvélemény egyelőre képtelen eldönteni: örüljön a várhatóan nagyságrendekkel megnövekedő nézőszámnak, vagy aggódjon a botrányok ugyancsak valószínűsíthető sűrűsége miatt.
Két egészen elképesztő jelenség teszi továbbá nehezen kezelhetővé a helyzetet. Miután egyes klubok gyakorlatilag falaznak bűnöző szurkolóiknak, a „szörnyeteg” néha önálló életre kel. A Dinamo fanatikusai mostanság éppen a mindenhatót játsszák: az elmúlt néhány évad során folyamatos zuhanórepülésben lévő egykori belügyi klub szurkolói hadjáratot indítottak a klub többségi tulajdonosa ellen, aminek járulékos áldozata a nyáron szerződtetett új edző, Eugen Neagoe is. Kezdődött azzal, hogy az „ultrák” a csapat edzőtáborába vonulva megakadályozták a szakember hivatalos bemutatkozó sajtótájékoztatóját, a szűnni nem akaró támadások következtében pedig az edző az egyik bajnoki mérkőzés során rosszul lett, és csak a gyors orvosi közbeavatkozás mentette meg az életét.
Hasonló öntörvénykezés a Craiovánál is előfordult, ott korábban a szurkolók az edző lakása elé vonulva, gyakorlatilag lincshangulatot teremtve kérték számon a gyengébb eredményeket vagy különböző szakmai döntéseket.
De a futballisták is sokszor adnak lovat a renitens szurkolók alá. Előfordult már néhányszor, hogy a drukkerek rokonszenvének megőrzéséért a játékos igyekezett kimenteni a rendfenntartók keze közül a pályára berohanó szurkolót. Sőt olyan is volt már, hogy futballista szállt be drukkerek között kirobbant csetepatéba.
A szervezők és a rendfenntartó erők közötti cinikus együttműködés is jelentős mértékben rontja a helyzetet. Ahol valahogy túlverekedték magukat azon az állásponton, mely szerint a lényeg a szurkolók minél gyorsabb bejuttatása a lelátókra, ott egyre kevesebb botránykeltő eszköz került a kapukon belülre. Még akkor is, ha a folyamat amúgy a rabló-pandúr játék elve mentén zajlik, és a bajkeverők kreativitását nehéz előre látni. Ahol viszont még mindig nem elsődleges szempont az alapos ellenőrzés, ott némi túlzással föld-föld rakéta is bekerülhet a nézőtérre. A bevásárlóközpontok kleptomániás vásárlóin szocializálódott őrző-védők tehetetlenek, a rohamosztagosok pedig csak akkor lépnek közbe, ha már elkezdődött a tényleges szemkiverés. Akkor viszont sok esetben szélsőséges agresszivitással, ami sok esetben tovább gerjeszti a tömegverekedést, vagy füstben fetrengő masszává változtatja a lelátót.
A játékvezető térdel egy pályára bedobott hanggránát robbanása után a Craiova–Honvéd-mérkőzésen Craiovában augusztus 1-jén
Fotó: MTI/EPA–Bogdan Danescu
Az összképet a sajátos romániai politikai-közéleti állapotok teszik végképp nehezen áttekinthetővé. A bukaresti szurkolói szektorok több ismerős, nehézsúlyú figurája is rendszeresen felbukkan a kormánypárti vagy kormányellenes tüntetéseken, és többnyire nem a békésen tiltakozók között. Megjelenésük után kevéssel szinte borítékolható a rendőrségi kordonok áttörése, az egyenruhások megdobálása, provokálása. A válaszcsapások, vízágyúzások, könnygázazások során azonban már sehol sincsenek, tevékenységük következményei a moderált tömeg tagjain csapódnak le.
Ugyanezen arcok közül bukkantak fel többen az úzvölgyi katonatemető meggyalázásakor is, identitásukat a bukaresti sajtó egy része is visszaigazolta. A hasonló „bérmunkák” pedig csak megerősítik, hogy a futballterrorizmus intézményét politikai körök is támogatják, ami gyakorlatilag szélmalomharccá változtatja a nézőtéri erőszak felszámolására tett kísérleteket.
Amire amúgy vannak próbálkozások, hiszen 2010 decembere óta hasonló kihágások megelőzésére, illetve büntetésére kidolgozott törvény is érvényben van, amely szigorításának szükségessége a közelmúltban került újra terítékre. Ennek értelmében többek között a játéktérre való jogtalan behatolás 6–12 hónapos börtönbüntetéssel sújtható, valamint a sportrendezvényekről való kétéves kitiltással. Ha a behatolást fizikai agresszió, bántalmazás is követi, a börtönbüntetés két év, a kitiltás pedig kettő-négy év. De még a gyúlékony, robbanékony anyagok – köztük a pirotechnikai eszközök – gyártása és nézőtérre való bejuttatása is büntetendő, kettő-öt év börtönnel járó bűncselekménynek számít. Hogy az első látásra szigorú előírások ellenére hogyan voltak lehetségesek a már említett atrocitások, nos, arra részben a fentebb leírtak szolgálhatnak némi magyarázattal.
A problémának az ad jelentős pluszaktualitást, hogy jövőre Románia ad otthont a labdarúgó-Európa-bajnokság néhány mérkőzésének. A kontinensviadal előkészítésének hangsúlyos része lesz a biztonsági előírások betartása körülményeinek biztosítása is, és ehhez valószínűsíthetően a Craiova–Honvéd-mérkőzés tapasztalatai is figyelmeztető precedensként szolgálnak. Még ha mindez már nem segít is a kispesti csapaton.
Ennek ellenére ne ringassuk magunkat a teljes béke és a kifogástalan politikai korrektség illúziójában. Ha ugyanis a román válogatott kijut az Eb-re, bizonyos körök biztosan megtalálják a módját annak, hogy az arra „érdemes” kemény fiúk is részesei legyenek az élménynek. Akkor viszont bizton számíthatunk „magyarbarát” szövegekre, akárcsak a júniusi U21-es Eb-meccseken, ahol az olaszországi román diaszpóra derekasan kivette a részét a biztatásból és persze az ünneplésből. Közben még jóízűeket magyarozott. Pedig a közelben égen-földön nem volt a magyar futball egyetlen képviselője vagy szurkolója sem.
