Karanténkoszt

A legígéretesebb aranybánya ilyenkor a mélyhűtő. Annak alján régen elfelejtett, összefagyadozott tetemek hevernek, a karanténba szorult, mint régész, úgy veti magát utánuk.

Na, egy idő után elfogy a friss. Mindenből. És előkerülnek a nem frissek.

Először elkezd felértékelődni a konyha sarkában álló kosár. Abban van ugyanis a csírázásnak indult öreg krumpli, meg a kihajtott vereshagyma, amiből ügyesen ki lehet kanyarítani jó éles késsel a kicsike rothadást. A csírás krumpliból meg a csírát, a kicsike megfeketedést, aztán hajszálvékonyra vágva ki lehet sütni, reszelve, liszttel keverve, sóval-borssal fűszerszámozva, öreg hagymával dúsítva és forró olajban kisütve kész a mennyei tócsni.

Már ha van még otthon olaj, persze. Mer’ minden bolond ember lisztér’ rohan a boltba, hegyekbe áll a liszt, aztán mit kezdenek vele? Úgy járnak, mint a Rejtőnél van írva:

– És milyen az élelmezés?

– Az élelmezés az kiváló. Bár a sivatagban kissé egyszerű. Ott mindenki kap egy marék lisztet meg egy fej hagymát, és megeszi, ahogy tudja.

Szóval, ha liszt van, akkor még nincsen semmi se. Olaj legyen, vagy valami más zsírozó. Zsírozónak elég elfogadható például a zsír. Sertés vagy liba vagy kacsa. Aztán kezd nagy becsbe kerülni a sok régi szalonna, ajándékba jöttek, még a télen, kóstolók meg komatálak, a java elment még a karantén előtt jó, friss, puha kenyérrel, nem kihajtott hagymával, de ami megmaradt, az most aranyat ér. Ki lehet olvasztani, s a lelkéből lesz a zsírozó. Hát bizony, ahogy Rezeda Kázmér olvasta egyszer valahol: egy darab szalonna a disznólét nirvánája…

A hűtőszekrény sarkai, rejtett zugai is feltárulnak mostan. Régi dobozkák adják ki hirtelen titkaikat, olyan szemérmetlenül, amilyen szemérmetlenséget csak távoli, forgalmas kikötők bordélyaiban tapasztalhatott meg az ember. Itt egy pár kocka ki tudja mikori tepertő, ott némi zsírmaradék valami régi sütésből, hús alól, amott valami, amiről nem lehet már tudni, hogy micsoda. Arról felrémlik a régi nagy klasszikus, a Furcsa pár, a két istenáldotta zsenivel, Walter Matthauval és Jack Lemmonnal:

– Te Oscar! Van valami zöld a fridzsiderben, az mi?

– Vagy nagyon friss sajt, vagy nagyon régi hús…

Aztán ott van alul a hűtőben az a két doboz, amiben a zöldfélék szoktak lakni. Abból is előkerül még sok használható. Olyan ráncos retek, mint az öregasszony feneke, összefonnyadozott uborka, lelkét kilehelt paradicsom.

Mindez leltárba kerül, és valamely metamorfózison átesve vacsorává válik.

De a legígéretesebb aranybánya ilyenkor a mélyhűtő. Annak alján régen elfelejtett, összefagyadozott tetemek hevernek, a karanténba szorult, mint régész, úgy veti magát utánuk. Szép, már lilás csirkeszárnyak tavalyról, ki tudja mikori disznóölésből való toros, s még néhány fel nem címkézett csomag, amikről nem lehet már tudni, micsodák, s csak remélni tudjuk, hogy állat volt valamikor…

Ezek is leltárba kerülnek. Levesnek végül is még jók lesznek. Levesnek majdnem minden jó karantén idején.

Csak legyen liszt legalább, rántásnak…