Izrael és Irán egyre jobban egymásnak feszül. Hogyan jutottunk el idáig? A sok ezer éves történelemmel és bibliai gyökerekkel rendelkező, de mostani formájában idén 76 éves, 1948-ban alapított zsidó állam közelmúltjának történetét valószínűleg többen ismerik – foglalkozzunk most egy kicsit Irán utóbbi száz évével.
Fontos látni, hogy Irán a legkevésbé sem az a fejletlen, elmaradott koszfészek, amelynek sokan talán ma is gondolják. Az ókorban hatalmas és virágzó birodalom létezett Perzsia területén, a görög–római világhoz hasonló magaskultúrával. Fénykorát Dareiosz király alatt élte. Fia, Xerxész sikertelen támadást indított a görögök ellen, végül Nagy Sándor egész Perzsiát elfoglalta, igaz, csak ideiglenesen.
Az azóta is folyamatos háborúzások, katonai, etnikai és vallási konfliktusok ellenére a kultúra, a tudomány, a művészet tovább élt és virágzott. Teherán nem Mogadishu, de még csak nem is Iszlámábád.
Mohamed idején az iszlám hamar uralkodóvá vált. (Érdekesség azonban, hogy évszázadokon át itt élt a régió legnagyobb zsidó lakossága. A perzsa zsidók az 1979-es forradalmat követően menekültek el tömegesen, elsősorban Los Angelesbe.) A próféta halála után a perzsák az iszlám síita vonalát követték. Amely szerint a próféta személyes örököst jelölt ki, unokatestvére és sógora, Ali személyében. (A szunniták ezzel szemben azt vallják, hogy a prófétának nincs személyes örököse, hanem az egyház vezetői, a kalifák viszik tovább a tanításait és az általa alapított de facto birodalmat.)
1789-től körülbelül 130 éven át a türk törzsekből származó kádzsár dinasztia uralkodott a területen. Titulusuk a sah volt. 1921-ben Reza Pahlavi ezredes a seregével Teheránba vonult, és megpuccsolta a kormányt. Az uralkodót, Ahmad sahot elűzték, és 1925-ben Reza Pahlavi lett az új sah. Jelentős segítséget kapott a britektől, akik attól tartottak, hogy az északi szomszéd Szovjetunió elfoglalja vagy legalábbis befolyása alá vonja az erős központi hatalommal nem rendelkező Perzsiát.
Atatürk Törökországához hasonlóan Pahlavi is igyekezett a soknemzetiségű, törzsi alapokon szerveződő társadalom helyett egy centralizált, homogén országot létrehozni, perzsa gyökerekre alapozva. Modernizálta a közlekedést, az oktatást, folyamatosan küzdött a papság hatalmi befolyása ellen, megerősítette a nemzeti identitást.
1935-ben kérvényezte a nemzetközi közösségtől, hogy Perzsia helyett ezentúl az általuk használt nevet használják hivatalosan is. Ez pedig Irán, azaz az árják földje.
1941-ben a britek és a szovjetek összefogtak ellene, attól félve, hogy a náci Németországgal szimpatizál. Légi és tengeri támadásokkal ellenőrzésük alá vonták Irán jelentős részét, majd az a megegyezés született, hogy a sah lemond, elhagyja az országot, de
a trónt átveheti a fia, Mohammed Reza Pahlavi. Ő folytatta apja modernizációs törekvéseit, többek között a nők jogainak kiterjesztését is. 1953-ban rövid időre el kellett hagynia az országot, amikor az általa korábban kinevezett miniszterelnök, Mohammed Moszadek és az Iráni Nemzetgyűlés szembefordult vele.
Moszadek államosította az országban működő brit olajválallatot. Bár nem egészen szovjet vagy Rákosi-típusú államosításról van szó; az állami vállalat profitjának 25 százalékát felajánlotta kompenzációként. A britek ezt nem fogadták el, és újabb puccsot kezdeményeztek. Ebbe az USA is beszállt, mert Iránban megerősödött a kommunista Tudeh párt, és ismét félő volt, hogy az ország szovjet befolyás alá kerül. Moszadek nem szimpatizált a Szovjetunióval, így az amerikaiak ki is akartak vele egyezni, de végül az országon belüli elégedetlenséget és konfliktusokat kihasználva, az Ajax hadművelet égisze alatt megbuktatták.
Reza sah visszatért a hatalomba, a britek visszakapták az olajcéget, de az amerikai segítségért cserébe megszűnt a monopóliumuk, és öt amerikai, valamint egy holland és egy francia cég is beszállhatott az iráni olajbizniszbe. A tőlük érkező befektetéseknek köszönhetően a sah folytathatta modernizációs programját. Érdekesség, hogy az 1957-ben alapított iráni titkosszolgálat, a SAVAK embereinek kiképzését a CIA mellett a Moszad is végezte.
A sah ideje alatt Irán és Izrael egyáltalán nem voltak ellenségek. Sőt Törökország után Irán volt a második ország az iszlám világban, amely hivatalosan elismerte Izrael államot, és diplomáciai kapcsolatot is létesített vele. Egészen 1979-ig.
A forradalmak történetében az iráni talán az egyik legbizarrabb. A forradalmakat jellemzően kiváltó okok körülbelül mindegyike hiányzott. Nem volt háborús vereség vagy parasztlázadás, sem magas államadósság vagy gyengélkedő gazdaság. Bár az olajbevételekre alapozott nagy fellendülés okozott némi csalódást, de összességében óriási fejlődést jelentettek a sah évtizedes intézkedései. Valószínűleg a hirtelen jött jólét, majd annak kismértékű visszaesése hozta az elégedetlenséget, ami sohasem lett volna, ha végig megmarad a korábbi szegénység. Végül nem volt gyenge a hadsereg sem; a sah négyszázezres katonasággal rendelkezett a közrend fenntartására.
Másik furcsaság, hogy nem politikai törekvésekkel és pártokkal rendelkező társadalmi csoportok vitték végbe a forradalmat, hanem egy vallási elit. Amely már régóta szembenállt a sah uralkodásával. Legfontosabb ideológusuk, Ruhollah Khomeini ajatollah többször volt letartóztatásban, majd párizsi, bagdadi, illetve törökországi száműzetésben. Írásai, beszédei viszont széles körben terjedtek Iránban.
Sikerrel győzött meg számos befolyásos csoportot, értelmiségieket, üzletembereket, hogy a nyugati életmód és mentalitás kritikátlan átvétele nem az ország felvirágzását hozza el, hanem tönkreteszi a társadalmat. Eltávolítja gyökereitől, az iszlám spirituális értékeitől, szellemi nihilizmust hoz, az embereket zavarodottá, tanácstalanná, irányvesztetté teszi, elveszi tőlük a valódi célokat.
Jó diagnózis, rossz terápia – mondhatjuk erre. Egy olyan elnyomó teokrácia jött létre, amire valószínűleg a forradalomban részt vevő, különböző ideológiájú csoportok nagy része sem számított. Voltak az 1906-os alkotmányhoz visszatérni kívánó tradicionalisták és liberálisok is. Voltak marxisták és iszlamisták. A sah elkövette azt a hibát, hogy nem mérte föl kellően Khomeini erejét, és a kléruson belül sem keresett vele szemben szövetségeseket.
Bár senki sem gondolta volna, hogy papok képesek lesznek államhatalmi rendszert kiépíteni és az sikeresen üzemeltetni, mégis ez történt. (Bár Iránnak van szekuláris elnöke, van parlamentje, megválasztott képviselőkkel, de a tényleges hatalom a mai napig a klérus kezében van. A választásokon csak olyan képviselőjelöltek indulhatnak, akiket a papi irányító testület jóváhagy.) Egy éven át tartó tüntetéssorozat, köztük számos incidens után végül 1979 januárjában a sah elhagyni kényszerült az országot,
és kinevezte az ellenzéki Sapur Bakhtiart miniszterelnökké, aki egy átmeneti civil kormány élén hazahívta Khomeinit. Utóbbi egy Air France gépen érkezett, és több millió lelkes híve várta a reptéren és a városban. A megerősödött vallási vezető nem ismerte el Bakhtiar kormányát, és Mehdi Bazargant nevezte ki miniszterelnöknek. Bakhtiar viszont a vallási vezető jogát nem ismerte el az állam irányítására, és egyfajta Vatikán-szerű szuverén, iszlám egyházi államot kívánt létrehozni Qom városában, amely együttműködik a teheráni vezetéssel. Időközben a hadsereg vezetői is tanácstalanná váltak, melyik oldalra álljanak, a lázadók pedig rengeteg lőfegyvert zsákmányoltak egy fegyvergyár elfoglalása során.
Khomeini megszerezte a hatalmat, és létrehozta a világ első iszlám köztársaságát. Eredetileg mind a marxistákkal, mind a sah híveivel szembeni harc érdekében megalapította a Forradalmi Gárdát, amely mára Irán legfőbb katonai szervezetévé vált.
Bazargant lemondatta, de elmozdította korábbi baloldali szövetségesét, az 1980 januárjában megválasztott Abdolhasszán Baniszadr elnököt is.
A konszolidációs időszak nagyjából 1982-ig tartott. A belső hatalmi harcok mellett egy másik nehézséggel is szembe kellett nézni: 1980. szeptember 22-én Irak megtámadta Iránt, épp a központi hatalom és a hadsereg belső konfliktusok miatti meggyengülését kihasználva. A szunnita, de szekuláris beállítottságú, pánarab nacionalista Szaddám Huszein elnök meg akarta akadályozni, hogy Irán az iszlám forradalmat az arab világba exportálja. Nem elhanyagolható az olajban gazdag Kuzesztán régió sem, melynek megszerzésével Irak vezető olajhatalommá válhatott volna. Az iráni nép azonban nem fordult az új vezetés ellen, sőt az invázió hatására még inkább beálltak Khomeini mögé. Irán kétszázezer frissen toborzott katonával, légi és tengeri csapásokkal ellentámadást intézett, Irak védekezésre kényszerült, és végül elvesztette a háborút.
Irán minden kapcsolatot megszakított Izraellel, a nagykövetséget palesztin követséggé alakította át.
A palesztinkérdésből igyekezett nem arab, hanem iszlám ügyet kreálni és az élére állni. Ezzel, valamint az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség kihasználásával akart a síita–szunnita megosztottságú arab világban népszerűségre szert tenni, vezető hatalommá válni. Ám így szembekerült az Izraellel egyébként ellenséges, de az Egyesült Államokkal szövetséges arab országokkal, elsősorban Szaúd-Arábiával.
Ez a szembenállás egészen diplomáciai kapcsolatok felszámolásáig vezetett, de ezt 2023 márciusában (kínai közvetítéssel) visszaállították.
A térségben igazából egy iráni–szaúdi–izraeli hármas konfliktus áll fenn régóta, és biztosít valamiféle törékeny egyensúlyt. Ha ez megborul, az teljesen átrendezheti a régió viszonyait. Ennek az átrendeződésnek a különböző „csiki-csuki” eseményei zajlanak mostanában a szemünk előtt. És egyelőre nem látjuk, hol lehet a vége…
