1941-ben a britek és a szovjetek összefogtak ellene, attól félve, hogy a náci Németországgal szimpatizál. Légi és tengeri támadásokkal ellenőrzésük alá vonták Irán jelentős részét, majd az a megegyezés született, hogy a sah lemond, elhagyja az országot, de 

Moszadek államosította az országban működő brit olajválallatot. Bár nem egészen szovjet vagy Rákosi-típusú államosításról van szó; az állami vállalat profitjának 25 százalékát felajánlotta kompenzációként. A britek ezt nem fogadták el, és újabb puccsot kezdeményeztek. Ebbe az USA is beszállt, mert Iránban megerősödött a kommunista Tudeh párt, és ismét félő volt, hogy az ország szovjet befolyás alá kerül. Moszadek nem szimpatizált a Szovjetunióval, így az amerikaiak ki is akartak vele egyezni, de végül az országon belüli elégedetlenséget és konfliktusokat kihasználva, az Ajax hadművelet égisze alatt megbuktatták.

Reza sah visszatért a hatalomba, a britek visszakapták az olajcéget, de az amerikai segítségért cserébe megszűnt a monopóliumuk, és öt amerikai, valamint egy holland és egy francia cég is beszállhatott az iráni olajbizniszbe. A tőlük érkező befektetéseknek köszönhe­tően a sah folytathatta modernizációs programját. Érdekesség, hogy az 1957-ben alapított iráni titkosszolgálat, a SAVAK embereinek kiképzését a CIA mellett a Moszad is végezte. 

A forradalmak történetében az iráni talán az egyik legbizarrabb. A forradalmakat jellemzően kiváltó okok körülbelül mindegyike hiányzott. Nem volt háborús vereség vagy parasztlázadás, sem magas államadósság vagy gyengélkedő gazdaság. Bár az olajbevételekre alapozott nagy fellendülés okozott némi csalódást, de összességében óriási fejlődést jelentettek a sah évtizedes intézkedései. Valószínűleg a hirtelen jött jólét, majd annak kismértékű visszaesése hozta az elégedetlenséget, ami sohasem lett volna, ha végig megmarad a korábbi szegénység. Végül nem volt gyenge a hadsereg sem; a sah négyszázezres katonasággal rendelkezett a közrend fenntartására.

Másik furcsaság, hogy nem politikai törekvésekkel és pártokkal rendelkező társadalmi csoportok vitték végbe a forradalmat, hanem egy vallási elit. Amely már régóta szembenállt a sah uralkodásával. Legfontosabb ideológusuk, Ruhollah Khomeini ajatollah többször volt letartóztatásban, majd párizsi, bagdadi, illetve törökországi száműzetésben. Írásai, beszédei viszont széles körben terjedtek Iránban. 

Jó diagnózis, rossz terápia – mondhatjuk erre. Egy olyan elnyomó teokrácia jött létre, amire valószínűleg a forradalomban részt vevő, különböző ideológiájú csoportok nagy része sem számított. Voltak az 1906-os alkotmányhoz visszatérni kívánó tradicionalisták és liberálisok is. Voltak marxisták és iszlamisták. A sah elkövette azt a hibát, hogy nem mérte föl kellően Khomeini erejét, és a kléruson belül sem keresett vele szemben szövetségeseket.

és kinevezte az ellenzéki Sapur Bakhtiart miniszterelnökké, aki egy átmeneti civil kormány élén hazahívta Khomeinit. Utóbbi egy Air ­France gépen érkezett, és több millió lelkes híve várta a reptéren és a városban. A megerősödött vallási vezető nem ismerte el Bakhtiar kormányát, és Mehdi Bazargant nevezte ki miniszterelnöknek. Bakhtiar viszont a vallási vezető jogát nem ismerte el az állam irányítására, és egyfajta Vatikán-szerű szuverén, iszlám egyházi államot kívánt létrehozni Qom városában, amely együttműködik a teheráni vezetéssel. Időközben a hadsereg vezetői is tanácstalanná váltak, melyik oldalra álljanak, a lázadók pedig rengeteg lőfegyvert zsákmányoltak egy fegyvergyár elfoglalása során.

 Bazargant lemondatta, de elmozdította korábbi baloldali szövetségesét, az 1980 januárjában megválasztott Abdolhasszán Baniszadr elnököt is.

A konszolidációs időszak nagyjából 1982-ig tartott. A belső hatalmi harcok mellett egy másik nehézséggel is szembe kellett nézni: 1980. szeptember 22-én Irak megtámadta Iránt, épp a központi hatalom és a hadsereg belső konfliktusok miatti meggyengülését kihasználva. A szunnita, de szekuláris beállítottságú, pánarab nacionalista Szaddám Huszein elnök meg akarta akadályozni, hogy Irán az iszlám forradalmat az arab világba exportálja. Nem elhanyagolható az olajban gazdag Kuzesztán régió sem, melynek megszerzésével Irak vezető olajhatalommá válhatott volna. Az iráni nép azonban nem fordult az új vezetés ellen, sőt az invázió hatására még inkább beálltak Khomeini mögé. Irán kétszázezer frissen toborzott katonával, légi és tengeri csapásokkal ellentámadást intézett, Irak védekezésre kényszerült, és végül elvesztette a háborút.

Irán minden kapcsolatot megszakított Izraellel, a nagykövetséget palesztin követséggé alakította át. 

Ez a szembenállás egészen diplomáciai kapcsolatok felszámolásáig vezetett, de ezt 2023 márciusában (kínai közvetítéssel) visszaállították.

A térségben igazából egy iráni–szaúdi–izraeli hármas konfliktus áll fenn régóta, és biztosít valamiféle törékeny egyensúlyt. Ha ez megborul, az teljesen átrendezheti a régió viszonyait. Ennek az átrendeződésnek a különböző „csiki-csuki” eseményei zajlanak mostanában a szemünk előtt. És egyelőre nem látjuk, hol lehet a vége…