Vízválasztó az ötkarikás játékok történetében?

Megkezdődött minden idők valószínűleg legfurcsább olimpiája. A tokiói játékokat elsősorban nem a sport, hanem a koronavírus, a világjárvány szabályrendszere keretezi. A maszk mellé ráadásul egyesek akár politikai álcát is ölthetnek.

Az olimpiai aranyérem gigantikus másolata a tokiói Nihonbashi Mitsui Towerben Fotó: Kyodo News Forrás: Getty Images

Indulás előtt a kollégákkal összeírtuk, mire is van szükség – a repülőjegyen, fogkefén, tusfürdőn és váltás fehérneműn felül természetesen… –, hogy felszállhassunk a Tokióba tartó gépre, s a helyszínen eleget tudjunk tenni a hat-, nyolc-, esetenként tizenkét órás beléptetési procedúrának, mire a szállodában végre megszabadulhatunk lelki és tárgyi terheinktől.

Íme, a lista: angolul a written pledge nevű, valójában japán nyelvű kötelezettségvállalás kinyomtatva; kétszeri PCR-teszt-eredmény angol nyelvű formabizonyítvánnyal (PCR certification­ letter) ­kinyomtatva, továbbá ezek feltöltése az ICON rendszerbe (amelyben már két héttel ­az indulás előtt folyamatosan rögzíteni kell az egészségügyi adatokat); lehetőleg jóváhagyatott cselekvési terv (a bűvös activity plan) a játékok ideje alatt, szintén az ICON-ba feltöltve; a repülőjegy pontos adatainak (sor, ülés) megadása ismeretében webes kérdőív kitöltése, az erre válaszul kapott QR-kód a beszálláshoz; telefonra letöltött OCHA-, COCOA-, Salesforce Authenticator- és persze QR-kód-olvasó alkalmazás; japán SIM-kártya (előre megrendelve), hogy a telefon mindenütt – ott is, ahol nincs wifi – képes legyen mobil adatforgalomra; a Japánban használatos konnektorokhoz átalakító; power bank, nehogy lemerüljön a repülőn a (kizárólag okos-) telefon, mert a reptéri vegzatúrán csak az applikációk frissítésével lehet átjutni.

Nagyjából ennyi… Hogy mi is az ICON, az OCHA és a COCOA, azzal nem fárasztanám a tisztelt olvasót, mindegyik az egészségügyi adatok rögzítését szolgáló telefonos alkalmazás.

A Salesforce Authenticator pedig helymeghatározást lehetővé tevő applikáció, mert a kinn tartózkodás idején (akár négy héten keresztül) folyamatosan bekapcsolt üzemmódban kell tartani a telefont (üres kifogás, ha az lemerül, illetve nincs wifi) a nyomon követhetőség érdekében. Továbbá még itthonról meg kell rendelni öt napra előre a köpőcsészéket a helyi – önállóan elvégzendő! – PCR-teszthez (eleinte naponta, aztán három-négy naponta), és gondoskodni kell azok eljuttatásáról a vizsgálati állomásra.

Hogy ez követhetetlen? Igen, kollégáimmal egyetemben én is gyakran ezt érzem.

S hogy ez abnormális, miként korábban írtam, maga a testet öltött, helyesebben felprogramozott falanszter, úgy érzi magát benne az ember, mintha egy disztópikus film időutazója lenne. Avagy statisztája, sőt inkább mellékszereplője. A főszerepet természetesen a sportolókra szabták, de nézők nem lesznek a versenyek egyetlen helyszínén sem

a játékok tizenhat – a megnyitó ünnepséggel együtt tizenhét, netán a labdarúgótorna kezdetével együtt tizenkilenc – napja során. Sem külföldiek, sem helyiek.

A japán szervezőbizottság két héttel az olimpia előtt ugyanis úgy határozott, hogy a japán szurkolókat is kitiltja az olimpiáról. Bizarr logikától vezérelve.

Mielőtt erre rátérnénk, érdemes röviden áttekinteni a japán, szűkebben tokiói járványügyi helyzetet.

A húszmilliós Tokióban a naponta regisztrált új fertőzöttek száma immár több mint egy hete kevéssel meghaladja az ezret. Anélkül, hogy következtetéseket akarnánk levonni, csupán az összehasonlítás kedvéért: az alig tízmilliós Magyarországon télen (tehát nem a nyár kellős közepén) ugyanez a szám bizony tízezer fölött tetőzött.

Japánban az átoltottság roppant alacsony, nem éri el a tíz százalékot. Hogy miért, arra Európából nézve nincs épeszű magyarázat. A tokiói prefektúrában már hónapok óta vészhelyzet van érvényben, amelyet meghosszabbítottak az olimpia idejére – ez vezetett a nézők teljes kitiltásához.

És akkor most próbáljunk meg logikusan gondolkozni. A szervezőbizottság dönthetett volna úgy, hogy egyrészt csak védett – beoltott vagy a betegségen már átesett – sportolókat, hivatalos kísérőket, újságírókat etc. fogad az olimpiára. (Miként a Magyar Olimpiai Bizottság saját hatáskörben úgy határozott, csak a védettségi igazolvánnyal rendelkezők lehetnek a magyar csapat tagjai. A honosított kajakszlalomos osztrák Schmid Juliát ezért zárták ki a csapatból.) Másrészt csak védett nézők juthatnak belépőhöz (arrafelé fel sem merül, hogy „okosan” is át lehet jutni a résen). S akkor szabadon lehetne lebonyolítani a versenyeket.

De nem. A szervezőbizottság egyáltalán nem vizsgálja, hogy az olimpiára érkezettek védettek-e, csak a negatív PCR-teszteredményt követeli meg. Hogy miért? A japán észjárást ismerők szerint azért, mert különben saját lakosait hátrányosan megkülönböztetett helyzetbe hozná az idegenekkel szemben, ami viszont elképzelhetetlen. E bizarr, sőt torz logika további vadhajtása, hogy a japánok így viszont

az országba érkező valamennyi külföldire potenciális vírusgazdaként, fertőző egyedként tekintenek.

Ez nem csupán a bevezetőben már említett utópisztikus technikai követelményekkel, kötelezettségekkel, hanem a kint tartózkodást megkeserítő gyakorlati szabályok egész sorával jár.

A szállodai szobát leszámítva kötelező a folyamatos maszkviselés, a szállodák zöme nem biztosít étkezést (még reggelit sem!), amelyik netán mégis, az a szoba elé műanyag dobozban szolgálja fel a nem éppen fejedelmi elemózsiát, csak a hivatalos útvonalakon a hivatalos járművekkel lehet közlekedni, a hivatalos versenyhelyszíneken tartózkodni, tehát az utcára, a városba tilos kimenni.

A helyszíni beszámolók alapján ez az elméleti szigor gyakorlatban csak a reptéri bebocsátáskor érvényesül. Két hete a teljes szerb evezős küldöttséget helyezték kéthetes karantén alá, mert egyik tagja – ráadásul nem is sportoló – a megérkezéskor, noha két negatív teszttel indult útnak, pozitív eredményt produkált. A minap egy újságíró járt ugyanígy csak azért, mert a Japánba tartó gépen egy fertőzött személy közelében utazott.

Az olimpiai aranyérem gigantikus másolata a tokiói Nihonbashi Mitsui Towerben
Fotó: Getty Images

Füstölő jelkép

Benn a városban már nagyobb a szabadság. Magyar kolléga is posztolt képet a helyszínről, amint az egyik köztéri ötkarika (mint műalkotás) egyik ívében ejtőzve fújja a füstöt önfeledten, de arról is érkeztek hírek, hogy akkreditált külföldiek étteremben falatoznak vagy éppen a vigalmi negyedben vezetik le gerjedelmüket. Az ázsiai emberekről alkotott sztereotip képzetünk alapján

a japánok mindezt képtelenek kezelni. Hiá­ba hívták fel a lakosság figyelmét arra, ha külföldieket látnak „tilosban”, fényképezzék le őket, s a felvételt töltsék fel egy hatósági felületre, Japán nem rendőrállam, hanem a rend és fegyelem mintaországa.

A japánok inkább állítanának minden sarokra önkéntest, aki mosolyogva próbálná jobb belátásra bírni a szabálytalankodót, semhogy erőszakot alkalmazzanak vele szemben.

Csak hát az istentelen globális-digitális világban a vírus nagyobb félelmet ébreszt, mint a középkorban a pap kezében lobogtatott ördögűző füstölő… A vírustól, ha van rá oka, ha nincs, szinte mindenki retteg. A japánok is. Inkább bezárkóznak, ami azzal is jár, hogy roppant kevés az olimpia zavartalan lebonyolítását segítő önkéntes.

De hogy ne csak a „gaz merániak” eltévelyedéseit citáljuk, az is felettébb érdekes, amiről a Magyar Vívószövetség honlapján elérhető beszámolóból értesültünk. A magyar vívók már több mint egy hete Japánban tartózkodnak – kétszeres címvédőként rögtön az első nap, tehát ma, szombaton pástra lép –, először nem az olimpiai faluba költöztek be, hanem egy olyan szállodába, amelyben meglepetésükre nem érvényesülnek a szigorú rendelkezések, a vendégek nem viselnek maszkot, mi több, nemcsak ők, hanem a sportolók megrökönyödésére a kívülről érkezők is befizethetnek a hotel szolgáltatásaira, a fodrászüzletbe, a wellnessrészlegre. Mert a keveredés védett és védetlen, potenciális fertőző között maga a botrány.

Hogy mindezt figyelembe véve ennek így mi értelme? Mivé lett a népek barátságát, nemes, szó szerint sportszerű vetélkedését szolgáló olimpiai játékok eszméje? Semmi, illetve semmivé.

Ma már csak a pénz hajtja az olimpiai mozgalmat. Egy éve kimondatott, az olimpiát újra elhalasztani nem lehet, csupán törölni. Ha ekkora a félelem, így terjed a paranoia, talán ez lenne a logikus lépés. Illetve – eső után köpönyeg – legalább az mondassék ki, egy éve hiba volt elhalasztani az olimpiát. Akik ezt szorgalmazták félelmet gerjesztve, most persze nem állnak ki a nyilvánosság elé, inkább azt hangoztatják, amit maga a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is, élén az elnökével, Thomas Bachhal, hogy a játékok megrendezése a korlátozások mellett „safe and secure”, amit magyarul egy szóval is kifejezhetünk: biztonságos.

Ehhez képest a Covid a megnyitóünnepséget megelőző héten már az olimpiai faluba is beette magát.

Ettől persze az olimpia akár lehetne még biztonságos, csak egyvalami nem: hangulatos.

Ahhoz a részvételen, a látványon felül kell valami más is.

A szabadság érzete. S hát – elfeledett szellemi nagyságok gondolatait felfrissítve –

a globalizált-digitalizált világ polgára nem szabad. Nem lehet szabad, mert fél. Sőt retteg. A harmóniáját nem istenkereső vívódásai, önvizsgálat eredményeként, hanem a rákényszerített, fura módon mégis önként vállalt, a józan ész kereteit bizony feszegető, de az életét védeni hivatott szabályok között akarja meglelni. S éppen ezáltal válik a globalizált-digitalizált világ foglyává.

S elhiszi, mert elhitetik vele, az olimpia úgy is olimpia, hogy a „játékok” falanszterlakói művi környezetben, mesterkélt buborékban versengenek nézők, szurkolók kizárásával. Elhiszi, mert a tévé elé tárja és persze illendően be is csomagolja ezt a torz világot. Ne legyenek kétségeink. Az olimpiát nem az arra kijutni vágyó és végül oda kijutott tízezer szerencsés, felkészült sportoló, hanem a tévénézők milliárdjai miatt rendezik meg mégis. Helyesebben a tévéközvetítésben rejlő közvetlen (jogdíjak) és közvetett (szponzori szerződések) üzleti lehetőség miatt.

Szelfi a tokiói Nemzeti Stadionnal, az olimpia fő helyszínével. Illendően becsomagolt torz világ?
Fotó: Reuters

Fekete kesztyű

A sportolók iránti tisztelet mindennek ellenére azt mondatja velünk, mégis jó, hogy megrendezik az olimpiát. Jó, mert bár a sportot, az olimpiai eszmét számos káros mellékhatás mérgezi, a sport mégis szebbé, jobbá teszi világunkat.

Az olimpián részt vevő sportolók felelőssége nem csupán ezért nagy. Erről kevesebb szó esik, de

az olimpiai eszmét nem csupán a koronavírus, a „világjárvány” fenyegeti, hanem a világpolitika is.

Tegyünk egy rövid kitérőt. Tommie Smith és John Carlos neve a mai napig sokaknak ismerősen cseng. A két amerikai atléta örökre beírta a nevét az olimpiák történetébe. Elsősorban nem azzal, hogy az 1968-as mexikói olimpia 200 méteres futószámában az első és a harmadik helyen végeztek. Hanem azzal, hogy az eredményhirdetéskor a magasba emelt fekete kesztyűs kezükkel a feketék jogaira igyekeztek ráirányítani a figyelmet.

Szívük joga, gondolhatnánk, de ennél összetettebb a kérdés. Az olimpia már az ókorban is politikamentes eseménynek számított, a játékok idejére felfüggesztették a háborúskodást, s ezt az eszmét a modern korban is felélesztették. Az olimpia a sport ünnepe, nincs helye politikai demonstráció­nak. Smith és Carlos cselekedete szülte az olimpiai charta híres-hírhedt ötvenedik paragrafusát, amely a versenyek és az eredményhirdetés során megtilt mindenféle politikai demonstrációt.

BLM és szivárvány

Ezt egészen napjainkig mindegyik sportoló tiszteletben tartotta, avagy nem tette kockára kitiltását, eredményeinek törlését. Mi több, ezt az elvet a legtöbb nemzetközi sportszervezet is magáévá tette évtizedeken át.

Ám sport és politika kapcsolatában a Black Lives Matter mozgalom új fejezetet nyitott.

Az amerikai nagy sportligáktól (NFL, NBA) kezdve a Formula–1-en át a labdarúgásig a BLM-szertartás szinte az események kötelező elemévé lett, mintha ez nem is politikai véleménynyilvánítás, hanem csakis emberbaráti gesztus lenne.

Miért ne demonstrálhatnának a sportolók az olimpián is? – merült fel az ötlet.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság – a megannyi kritika mellett ismerjük el – a kérdésről roppant körültekintően és demokratikusan döntött. Több ezer sportoló bevonásával közvélemény-kutatást tartott,

amely egyértelmű eredményt hozott: a sportolók nyolcvanöt százaléka továbbra sem tart kívánatosnak semmiféle politikai véleménynyilvánítást az olimpián.

Ismét hangsúlyozzuk, hogy a versenyek és az eredményhirdetés alatt, mert utána, sajtótájékoztató keretében mindenkinek szíve joga, hogyan és mit nyilatkozik.

A helyzet tehát egyértelmű. A kísértés – a felbujtás? – azonban nagy és erős. Előre borítékolhatjuk, lesznek olyan „bátor és büszke” sportolók, akik igenis kiállnak a nézetük mellett.

S tarthatunk tőle, nemcsak a BLM, hanem a szivárványos mozgalomnak is lesznek szabályszegő képviselői.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tradicionális szervezet. Példák sokaságán át láthatjuk, kétes eredményekkel jár, amikor az olimpiai mozgalom megpróbál haladni a korral. Tekintély és hagyománytisztelet versus talmi, talán anyagi előnyökkel is párosuló népszerűség.

Nagy kihívás előtt áll a NOB. Némi pátosszal fűszerezve: mi lesz veled, olimpia?