Hogy mikor is lehetett a fordulópont? Nos, erre kivételesen élénken emlékszem.
A nagy formátumú pedagógust az az eset példázza, amikor egy javított dolgozatot kézhez kapva megláttam a vérvörös vonásokkal gazdagon csipkézett írásművemet.
„Végem van! – gondoltam görcsbe rándultan. – A nyelvtanjegyem menthetetlen.” Csakhogy a javításjelekkel tarkított szógörgeteg végén nem éktelenkedett semmiféle érdemjegy! A szigorú ember hírében álló Feri bácsi mészfehér ábrázatomat látva atyai hangon felszólított: „Jól megnézted, hogy mit hibáztál?” Fülig pirulva bólintottam. (A módhatározók záró „n” betűjét, cseppet sem fukarul, mindenütt megkettőztem.) „No, hát soha ne feledd a helyes megoldást!” S azzal – mindkét tárgyából jelessel – leültetett!
Az osztálytársak is tudhatták, hogy a leckét egy életre megtanultam. Azt viszont aligha, hogy ekkor halmazati jutalomként öröklétig tartó szerelemre gyúltam a magyar nyelv iránt. A népi származék, a népi írók lelki rokona és méltó követője ezt kínálta a nép fiainak.
Azóta már a képletes staféta korosztályom kezében pihen, de jeleit látom, hogy ideje volna továbbadni azt. S a miképp-kinek kérdésére az ő hamiskás félmosolya dereng elém – hát az olyan csetlő-botló, rezonáló lelkű ifjaknak, mint te voltál…
Ebben a betegült világban, a mester és tanítványai éteri seregszemléjén ezért főhajtással tisztelgek az Örökhagyó előtt, minthogy Egerszegi Ferenc, a „néptanító”, költő és nagybetűs Ember nemcsak álmot, hitet hagyott reánk, hanem örök, nem évülő példát arra is – hogyan tovább.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!