Örökhagyó pedagógus

Fél évszázad távolából a múlt arcképcsarnoka színeit veszíti. Kifakulnak, elmosódnak a vonások, s talonba hullanak az értelmüket vesztett részletek. A tapasztalás szűrőrácsozatán azonban fennakad, valamiképpen kiélesedik, ami számít. Légyen szó akár egy mélyebb jelentést hordozó félmosolyról egy igazmondó ember szája szögletén…

Alig több ennél, amit a vasárnapi pedagógusnaphoz közeledve felidézni tudok az ünnepeltről, az éppen száz éve született kedves tanáromról.

A véletlen mégis kezemre játszott, amikor a családi képek halmából előkerült egy megviselt fénykép 1969-ből. Éppen pedagógusnapon a sümegi vártövi iskola biológiatermében ül a tanári asztal „harcálláspontja” mögött fesztelen, mégis elegáns tartásban az intézmény feje, Egerszegi Ferenc igazgató úr. Szája felett a vékonyra nyírt, már őszes bajuszkával, nyugalmas-derűsen. Kissé oldalt tőle egy busa fejű, szőke, nyolcéves fiúcska – áhítatos képpel verset szaval. E sorok írója.

A kép illusztráció. Fotó: Pixabay

Ezt a felállást bajos volna különleges viszonyként láttatni, az okfejtéshez mégis több premissza együtt áll. Ennek a kisiskolásnak a nagy felnőttek színe előtt ugyanis éppen az igazgató úr csupa szív felesége volt az osztályfőnöke; s csodás anyanyelvünk felcsengő varázsigéi sem „gazdátlan” hulltak a jeles publikumra, hiszen velünk volt az ilyesfajta igék álmodója-teremtője, Simon István szívbéli költő barátja, ugyanaz az Egerszegi Feri bácsi. Akiről akkoriban hallomásból ha tudhattam ezt. Alakját ugyanis a legtöbbünk számára az iskola szűk intézményi koordinátái határozták meg. S a verssel, a rímfaragással közelebbről csak kétszer annyi idősen barátkoztam meg (amire az 1976-os sárvári ifjú költők táborába szóló meghívás szolgált bizonyságul). Ebben viszont meghatározó szerep jutott az ünnepségen elnöklő igazgató úrnak. Igaz, már felső tagozatos koromban.

Az értelemnyitogató, lélekpallérozó irodalom és nyelvtan tárgyak útvezetője Vörösmarty, Petőfi és Arany költészetéről úgy tudott szólani, hogy a hozzám hasonló segédmunkásgyerekek is szomjazni kezdték a százrétű szavakban áramló, emelkedett tudást, ritka gyönyörűséget.

Hogy mikor is lehetett a fordulópont? Nos, erre kivételesen élénken emlékszem.

A nagy formátumú pedagógust az az eset példázza, amikor egy javított dolgozatot kézhez kapva megláttam a vérvörös vonásokkal gazdagon csipkézett írásművemet.

„Végem van! – gondoltam görcsbe rándultan. – A nyelvtanjegyem menthetetlen.” Csakhogy a javításjelekkel tarkított szógörgeteg végén nem éktelenkedett semmiféle érdemjegy! A szigorú ember hírében álló Feri bácsi mészfehér ábrázatomat látva atyai hangon felszólított: „Jól megnézted, hogy mit hibáztál?” Fülig pirulva bólintottam. (A módhatározók záró „n” betűjét, cseppet sem fukarul, mindenütt megkettőztem.) „No, hát soha ne feledd a helyes megoldást!” S azzal – mindkét tárgyából jelessel – leültetett!

Az osztálytársak is tudhatták, hogy a leckét egy életre megtanultam. Azt viszont aligha, hogy ekkor halmazati jutalomként öröklétig tartó szerelemre gyúltam a magyar nyelv iránt. A népi származék, a népi írók lelki rokona és méltó követője ezt kínálta a nép fiainak.

Azóta már a képletes staféta korosztályom kezében pihen, de jeleit látom, hogy ideje volna továbbadni azt. S a miképp-kinek kérdésére az ő hamiskás félmosolya dereng elém – hát az olyan csetlő-botló, rezonáló lelkű ifjaknak, mint te voltál…

Ebben a betegült világban, a mester és tanítványai éteri seregszemléjén ezért főhajtással tisztelgek az Örökhagyó előtt, minthogy ­Egerszegi Ferenc, a „néptanító”, költő és nagybetűs Ember­ nemcsak álmot, hitet hagyott ­reánk, hanem örök, nem évülő példát arra is – hogyan tovább.