Siska András esete az ulánussal

Április 24-re virradóra a németek puskaporos hajóját lőtték el a magyarok, 300 mázsa lőpor repült a levegőbe

Április 24-re virradóra katonaság vonult át a falunkon. Anyám fölébredt s kinézett az ablakon. Nem birta fölismerni: németek-e, vagy magyarok? Querlond száguldó csapatja volt. Görgei küldte ki, hogy a németek Gönyőnél veszteglő, muníciót szállító hajóját fogja el s hozza le Komárom alá. Ámde, könnyebb volt azt megparancsolni, mint megtenni.

A hajó a túlsó félen volt, katonaság őrizte. Nem lehetett áthozni a Dunán. Ha már a mienk nem lehet, ne legyen a németeké sem. Elhatározta, hogy megsemmisíti. Lövette.

Reggel 7-8 óra tájban lehetett az idő. Mi a libamezőn játszottunk, mellettünk külön-külön csoportokban legeltek vidáman csacsogva a kedves kis libák anyáikkal. Amodább a tehéncsorda, máshelyt a falu ménese legelte a puha pázsitot. Egy ágyudörrenés költötte fel figyelmünket a 4-5 kilométernyire levő Gönyő felől. Utána másik, majd harmadik, számláltuk tovább. A nyolcadik, vagy kilencedik szólt a legnagyobbat. Mindnyájan arrafelé néztünk. Erre rögtön oly látvány tárult elénk, amit sohasem felejtek el. Mint egy óriási nagy fa, nőtt fel előttünk e tünemény, melynek csúcsa nyílsebesen tört fel az ég felé. Törzse, melyet a fölfelé törő láng képezett, mintha szinaranyból lett volna; s a mind szélesebbre kigomolygó füst úgy tűnt fel a ragyogó verőfényben, mint egy óriási nagy fának lombozata vert ezüstből. Lélegzetünk elállt, elsápadtunk, megnémultunk.

A libák, marhák, lovak, megrémülve rohantak össze egy rakásra, bőgtek, nyerítettek; gázolták egymást.

Anyám – mint később elbeszélé –, e percben lépett az udvarra s látva e tüneményt, azt hitte, itt az ítélet napja, amint a zsoltáriró megírta: „Eljön az Isten ő fényességében, Semmit el nem hallgat ítéletében”. Az emberek megnémultak és sokáig nem bírtak szóhoz jutni a nagy rémüléstől.

– Mi volt ez ? – kérdezték egymástól, midőn szavuk megjött.

– Én azt mondom – szólt az egyik – pumma volt (bomba).

– De nézzék csak, Gönyő ég!

Kocsira kaptak néhányan s pár óra alatt meghozták a hírt: A németek puskaporos hajóját lőtték el a magyarok, 300 mázsa lőpor repült a levegőbe. „Isteneknek való látvány volt ez. Szegény Gönyő akkor elpusztult” – írja Görgei István. Dicső napok, nagy idők! Él-e még valaha ilyeneket a magyar? Görgei hidat veretett a Dunán az Öregvártól a csillagvárhoz s a jobb partról is elkergette a németet. Komárom felszabadult az ostromzár alól.

Egy cirkáló huszár volt az első magyar katona, akit láttam. Vágtatva osont végig a falunkon s éppen házunk sarkánál tért le balra az egyenes útról, és eltűnt a kukoricaföldek közt. Utána nyomon hét ulánus lovaskatona, akik a huszárt üldözték. De ezek vágtattak az egyenes úton tovább s mikor a faluból kiértek, vették észre, hogy a huszár eltűnt előlük. Azt hitték, a faluban bújt el. Visszafordultak, másik utcában keresték. Szegény Siska András! Mért kellett ennek éppen akkor a ház előtt pipázgatni és dologtalanul belebámulni a világba, s mért kellett az ulánus katonának éppen őtőle kérdezni: „Hunfan huszár?” – „Tudja a tót fene” – felelt ez parasztosan.

A katona dühbe jött, szeméből látta Siska András, hogy ezzel aligha lesz jó további beszédbe ereszkedni: megfordult és menekülni akart az ajtó felé. Ámde nem elég gyorsan, hogy a dárda hegye a farába ne fúródott volna. „Jaj, jaj” – kiabált s rohant be a konyha ajtón. „Mi baj, mi lelte kendet?” – kérdi a felesége. Válaszolt, de igen csúnya paraszt szóval fejezte ki, mit csinált az ulánus. Hallották ezt a vele egy konyhára lakók, irgalmatlanul kinevették. Tovább adták a szót s másnap már a szomszédos kiskesziek is az ő rovására nevettek, hogy Siska Andrásnak mit csinált az ulánus. Annyira boszantották, hogy családostul elköltözött a faluból. Világgá ment.

(Závory Sándor: Emlékeim, 1914)