Amint haladtam előre Temesi Ferenc legújabb regényében (49/49 – ez a címe), mind skizofrénebb állapotba kerültem. Vitt a szöveg, persze, Ferkó (bocsánat, a régi cimboraság jegyében…) alighanem a legnagyobb „story-teller” manapság, hogy anglománságához igazodjam.
De hát mi is ez az élményhasadás? Úgy fogalmaznám meg, hogy mentem-mentem előre a történetben, számos regényépítészeti („Romanbaumkunst”) érdekességet észleltem, de igazából a mű nosztalgikus légköre vont magába. Bár nem is annyira „légkör”, mint inkább a múlt tényeinek ironikus szikársága. Haladás egyszerre előre a („mai”) cselekményben és vissza az időben meg a térben. Kíváncsi olvasóként lapoztam előre, és kortársként torpantam meg minduntalan, és pillantottam hátra ifjúságunk tájai közül oda, amely az író – és még oly sok helyi „szaktársa” – számára a legfontosabb élményforrás, és ahol ugyanakkor oly sokan és sokszor vendégeskedtünk mi, távoli honosok boldogult úrfikorunkban.
Szegedről beszélek, az 1960–70–80-as években-évekről. Megfejthetetlen, mitől lett éppen ez a város az akkori élő magyar irodalom mitológiai tája. Nem központja, mert az Budapest, amely Pestként és Budaként, majd Pest-Budaként Vörösmartyék óta kijelölte magát a nemzeti kultúra középpontjának…, de hát Szeged? És miért nem Pécs vagy Debrecen?
Olvasom Temesi regényét, és fel-felpillantok a könyvespolcra, aztán felállok, s kezdem leszedni, majd tornyokba rakni a könyveket. Itt van Temesi a maga majd félpolcnyi életművével, ott a közelében Veress Miklós egy tucat verseskönyvvel, nem sokkal előrébb Szepesi Attila harminc-negyvennel, itt a sor végén Zalán Tibor legalább ötven darabbal, és folytathatnám. Ambrus Lajos Eldorádója és Szókalauza, Baka István összes versei, Ördögh Szilveszter vékony kis prózái… Zelei, Rigó Béla, Veszelka, Géczi, Jankovics, Endrődi Szabó… Majd’ mindegyik dedikálva, kedves, tréfás, a cenzúrát figurázó szavakkal, súlyos emlékeztetőkkel, titkos utalásokkal. És a fiatalabbak, a később indulók: Darvasi, Odorics, Podmaniczky, Szilasi. Sajnos a 111 című könyv nincs meg, Petri Csathó kötete.
Ő két évvel halála előtt lett „első kötetes” költő – a legnagyobb tehetség. Ez volt a köznek (a közegének) a meggyőződése. A „mai magyar líra egyik csúcsteljesítménye”, írja róla a fellengzős dicséretektől irtózó, drága Szepesi Attila, aki kapott még két évtizedet, miután letette a poharat.
Egy hete már csak „Szegedet” keresem, „Szegedet” olvasom, s míg képzeletben a hajdani barátok szavait hallgatom, ott van mögöttük és előttem a régi szegedi literatúra, mindannyiunk kedvenceivel, Mikszáthtal, Gárdonyival, Mórával. Fogalmam sincs, hogy Tömörkény portréjának megrajzolását miért rám bízta Péter László, Szeged mindentudója, a legutóbbi irodalmi lexikonban. De az előbb felsoroltak mindegyikével is mintha egy alomból…
Alom? Szeged? Nos, éppen ez a talány. Egy kultuszhely, amely begyűjt „mindenkit”, aztán elűzi őket. Felhívom Zalánt, ő hogy látja Szeged különlegességét a magyar irodalmi földabroszon. „A szegediségnek egyetlen jelentése van, egyetlen dolog kötött össze bennünket: el kell menni innen.” De hát ide is kellett jönni… Itt kellett élni… Esetleg meghalni, mint Baka vagy Rike, azaz Petri Csathó Ferenc. Követve Juhász Gyulát. Baka Istvánról azt írja Temesi, hogy a szegedi (kulturális) politikai körülményeket „csak úgy tudta elviselni, hogy lélekben szekszárdi maradt”.
Baka úgy maradt itt, muszáj hozzátennem, hogy mind messzebb vonult vissza a versben is, meg az életben is. Szerepeket talált ki magának, mind mélyebbre húzódott a sötét szobában, Mahlerben, Vörösmartyban és a cirill betűkben, pipahamuban, sértettségben, végül már csak a rákkal beszélgetett. Ó, Istenem…, én mutattam be a Kortársban 1972-ben, főnököm, a Szegedről Pestre dobbantott Kovács Sándor Iván jóváhagyásával, egyetlen találkozásunkra se emlékszem, leveleink – mennyi, de mennyi… – elmentek egymás mellett. Nem jártam nála, pedig hányszor, de hányszor látogattam Szegedre. Csupa „ottanival”, ami azt jelenti, hogy csupa „ideiglenes” emberrel találkoztam. És többnyire „ideiglenes” helyeken.
Temesi új regényének nagy kocsmakatalógusában majd’ mindegyik tételt meg tudnám csillagozni. Sárkány, Négylépcsős, Búza, Csirke, Nájlon, Hági, Lófara, Gambrinus… Ott tanyáztunk, meg az utcákon, az állomás széljárta peronján, a Hősök kapuja alatt, párpercnyi-félestényi időkre az egyetemen, esetleg egy jó kis Mozgó Világ-botrányt csiholni, tiszteletünket tenni Ilia Mihálynál (ahogy a szemüvege fölött rám pillant, és a kezembe nyomja Hamvas Béla egyetlen életében megjelent kötetét: „Te jobban hasznát veszed…”), csikkjeink mint csillagszórók hullanak a Tiszába. Aztán már csak a fővárosban, szerkesztőként, kritikákban, politikai balhékban, kollégaként jövünk össze, akikkel még lehet, utóbb „családilag”, manapság már a kocsmákban is főleg az unokákkal büszkélkedve. És a halott éveket idézve, elhalt barátok emlékére koccintgatva.
Szeged varázsa – akkor, ott meg a távolból? Megfejthetetlen. Hogy nappala és éjjele volt színes az ifjúságtól? A határszéli – Trianon utáni – fajta- és alakgazdagság? A közélet borzongató otthonossága? Bálint Sándor és Boncz Géza egy mondatban. A hatalom közelsége: egyszerre erős és önmagát leleplezően bornírt? 1961 és 1970 között a Tiszatáj főszerkesztője, bizonyos Andrássy – Temesi regényében: Elvtárssy – időnként kiteszi az asztalra a szolgálati pisztolyát, mondván „Ez szerkeszt”. Vagy talán Szeged a Tiszától lett az, ami, olyan, amilyen? A „legmagyarabb” folyótól, amely itthon ered, és magyar földön egyesül a Dunával: hozva mindent, amit az alföldi térség rábíz – álmokat, történelmet, ősök emlékét? Olvassuk Tömörkényt és Juhász Gyulát, ha Adytól – „A Tisza-parton mit keresek?” – kedvetlenné válunk.
Szegedet nem Szeged írja meg, örökíti meg. Hanem azok a vagabundusok, akiket elüldözött. Temesinek „fel” kellett jönnie Rákosrettentőre, hogy a Port megírhassa, és hogy tudatosan betölthesse a fővárosban a „provinciális író” szerepét, amelyre senki nem vágyott. A Por alighanem a legnagyobb összefoglalása mindannak, ami Szeged. Azaz: Porlód. Volt? Amire csak „kívülről” lehetett rálátni. Egyben van itt ezen az 1100 oldalon a végérvényes múlt és a helyét nem lelő jelen. És benne a generáció. Az útkeresés számtalan változata – a szó legszorosabb értelmében: merre induljunk?
Seregszámla… ezt a szép régi magyar szót választotta 1994-es gyűjteményes kötete címéül Zalán Tibor, aki Szolnok, Abony és Nagykőrös felől kanyarodott Szegedre, ahonnan majd Pestre, a külvárosba meg a nagyvilágba. Itt került újra a szemünk elé a két évtizede, éppen a fővárosba indulása táján írt verse, az Őszbe temetett város, ez a végleges és végletes veduta. Az eredeti kötetet, a Földfogyatkozást még Nagy Gáspár szerkesztette 1980-ban, aki miatt Kádár – személyesen, ha igaz a hír – alig hat év múlva betiltatja Szeged folyóiratát, a Tiszatájt. Mert összefügg minden mindennel. „Aranyrácsos kalitka / Szeged. Lakat zárja: Juhász Gyula titka. /… Hol lehetne sósabb a tenger, / mint itt – meg kurvább ölelésű a kocsma… / …költők alszanak / szökőkutak mélyén…” Hány meg hány efféle seregszámla írja le Szeged irodalmi közelmúltjának történetét! Ki fogja összegyűjteni őket? Veress Miklós, a túladunai származék Dögeszvári tora „valahai valahányban” – „Haj Dögeszvár hej megesz már…” Szepesi Attila – Kárpátalja pora és vérnyomai a talpán – Kórómuzsikája: „Csavargók akik voltunk / szerteszéledt / kocsmától kocsmáig szomjas / versvitézek…”
Költők, írók, vagabundok, akik hatalmas életműveket építenek vagy hagytak maguk után. Ki fogja valaha egybelátni mindezt? Szeged volt az ihlet maga. Álló világ és álló idő. Ahol minden élesebben látszódott, mintha mozgott volna a világ és benne mi. Be kellett zárkózni, és el kellett zárkózni, amennyire és ahogy lehetett a külvilág elől, belülről kellett építkezni: a kultúrából, a történelemből, a barátok kocsmaasztalnál szétröppenő szavaiból, a Tisza-hídon belénk lobbanó álmokból. A legyőzhető, de elpusztíthatatlan ifjúságból.
