Trianoni lejtő

Az országban sokféle Trianon-emlékmű található kereszttel, térképpel, szoborral, de itt most másról van szó.

A mementó az Országházzal Fotó: Wachsler Tamás/Steindl Imre Program Nonprofit Zrt.

A Parlamenttel szemben, az Alkotmány utcában merőben új felfogású trianoni emlékmű készült Nemzeti összetartozás emlékműve néven. Emlékmű. Mi nekünk Trianon? A múltunk? A jelenünk? Mit kezdünk a történelmi Magyarország ügyével? Erre mindenkinek saját válasza van. A legtöbb anyaországi magyarnak van olyan ismerőse, aki erdélyi, kárpátaljai, szlovák vagy szerb területről érkezett. Ha csak a saját közeli ismerőseim között számot vetek, legalább négy-öt külhoni magyar van. Kell-e emlékeznünk Trianonra? Nem, nem kell, Trianon itt van velünk a barátainkban, és mindennap megannyi kérdést vet fel.

Mégis számos emlékművet emelünk a régmúlt veszteségének. Gyászoljuk? Mit gyászolunk? Az országot? Nagyanyám még igen, de mára inkább azokat az embereket gyászoljuk, akiket a határ elvágott, ellehetetlenített és ellehetetlenít.

Az országban sokféle Trianon-emlékmű található kereszttel, térképpel, szoborral, de itt most másról van szó. Nem az országgal, nem is a határral, nem helyekkel foglalkozik: a mű olyan úton vezet végig minket, amely egyszerre gyászol és emlékeztet. Településneveket sorol az út menti fal, elvesztett települések nevét, keverve az itthoniakkal. Ez nemcsak Trianon, hanem a nemzeti összetartozás emlékműve is. Ebből a szemszögből teremt rendet zűrzavaros, hányattatott múltunkban.

Az Alkotmány utca a város felől a Parlament nyitánya. A tengely, amely az Országház középpontjára szerkesztett, a dunai látképpel egyenrangú, mégis ellentétes. A tér és az utca azonos városépítészeti koncepció szerint épült, egységük az útszakasz gyalogosításával most még szembetűnőbb. A Kossuth tér és felvezető utcája kapcsolatát erősíti az új emlékmű is, amely felülről nyitott – az utca közepébe metszett –, száz méter hosszú, folyamatosan mélyülő sikátor. A csíkszerű építmény a Parlament középpontjára mutat. Egyszerűségében rokon a tér közepén elhelyezett hasonló méretű, hosszanti vízfelülettel.

A mementó az Országházzal
Fotó: Wachsler Tamás/Steindl Imre Program Nonprofit Zrt.

Nem szobor, hanem százméteres út a mélybe. Önmagunk kétszeresére, négy méter mélyre süllyedünk a föld alá. Mellettünk kőbe vésett városnevek peregnek. Mindegyik tégla egy-egy településé, a téglákat csillogó fémelemek választják el a falnak struktúrát adva, megvillantva a nappali fényt, mely mint könnycsepp pereg az egyre sötétedő alagútba. Az út végén több tíz tonnás széthasított gránittömb magasodik fölénk. Az ég bezárul, és csak a tömbök közé helyezett örökláng világít. Csend van itt lent, nincs már fény, és ami van, az sem elérhető: bent lobog a hasított tömb szívében. A tűz körbejárható. Így megtisztulva távozhatunk a föld vagy önmagunk mélyéről…

A mű mindenképp hat ránk, ahogy fokozatosan elmerülünk a múltban, és meg is küzdünk vele. A lejtőn le és fel sétálva a fizikai teher egyre növekszik. Az út az építészetben mindig erős eszköz, ilyen a dromosz az ókori piramisoknál, és ilyenek az óriási felvonulási terek. Itt azonban az út a mélybe és onnan kifelé vezet, azaz nem egy végpontú. Inkább kör az, amelyet bejárhatunk.

Az emlékmű mint hely, mint tér nem idegen a modern építészettől. Az első nagy hatású, bejárható mementó Daniel Libeskind berlini zsidó emlékműve, amelyben azonos méretű, de változó magasságú gránittömbök között barangolhatunk a gránitmezőn, akár a sírkertekben. A tömbök először mellénk állnak, majd fölénk magasodnak. Ugyanígy válik az Alkotmány utcában a rámpa térré: haladunk egyre lejjebb, míg végül az égbolt is bezárul, fedett térbe érkezünk, majd a mélységből kiszabadulva haladhatunk ismét a felszín felé, ahol a Parlament épülete tölti ki a látványt. Az út mentén rendszertelen rendszerezettségében a nagyobb téglák – a nagyobb települések – adják a ritmust. Ezek közé ékelődnek a közepes és a legkisebb méretű városok, sorrendjüket algoritmus szabályozta. Talán azt üzenik, hogy mindegy, ki honnan jött, itt minden és mindenki összekeveredik, eggyé válik. Egységes, óriás egésszé áll össze a mintegy négyszáz négyzetméteres felület. Az építészetben a legrémisztőbb, legkétségbeejtőbb térhelyzet a két egymáshoz alacsony szögben közelítő fal, amely végül összezárul. Oda nem mehetünk, nem nyúlhatunk be. A hasított tömbök közötti láng ugyanilyen elérhetetlen, bezáruló, légüres térbe került.

A mű kortárs felfogása szerint a megélt terekkel is üzenhetünk. Ez a fajta üzenet talán a felnövekvő, már kevéssé olvasó, képekkel viszont jól kommunikáló nemzedék számára is érthető marad. Az építészet, tájépítészet művészetté, a bejárható szobor élménnyé alakul. Az alkotást sem képzőművész, hanem építész és táj­építész tervezőpáros jegyzi: Zimay Balázs és Mohácsi Sándor.

Az emlékmű értelmezése számomra kettős. Kívülről óriási sír. Belülről azonban nincs semmi eltemetve, bár megjárjuk a föld legmélyebb bugyrait, mégis visszatérünk a napfényre – az Országház elé.