A mű mindenképp hat ránk, ahogy fokozatosan elmerülünk a múltban, és meg is küzdünk vele. A lejtőn le és fel sétálva a fizikai teher egyre növekszik. Az út az építészetben mindig erős eszköz, ilyen a dromosz az ókori piramisoknál, és ilyenek az óriási felvonulási terek. Itt azonban az út a mélybe és onnan kifelé vezet, azaz nem egy végpontú. Inkább kör az, amelyet bejárhatunk.
Az emlékmű mint hely, mint tér nem idegen a modern építészettől. Az első nagy hatású, bejárható mementó Daniel Libeskind berlini zsidó emlékműve, amelyben azonos méretű, de változó magasságú gránittömbök között barangolhatunk a gránitmezőn, akár a sírkertekben. A tömbök először mellénk állnak, majd fölénk magasodnak. Ugyanígy válik az Alkotmány utcában a rámpa térré: haladunk egyre lejjebb, míg végül az égbolt is bezárul, fedett térbe érkezünk, majd a mélységből kiszabadulva haladhatunk ismét a felszín felé, ahol a Parlament épülete tölti ki a látványt. Az út mentén rendszertelen rendszerezettségében a nagyobb téglák – a nagyobb települések – adják a ritmust. Ezek közé ékelődnek a közepes és a legkisebb méretű városok, sorrendjüket algoritmus szabályozta. Talán azt üzenik, hogy mindegy, ki honnan jött, itt minden és mindenki összekeveredik, eggyé válik. Egységes, óriás egésszé áll össze a mintegy négyszáz négyzetméteres felület. Az építészetben a legrémisztőbb, legkétségbeejtőbb térhelyzet a két egymáshoz alacsony szögben közelítő fal, amely végül összezárul. Oda nem mehetünk, nem nyúlhatunk be. A hasított tömbök közötti láng ugyanilyen elérhetetlen, bezáruló, légüres térbe került.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!