Dübörög a digitális oktatás. Azért, hogy be lehessen fejezni a tanévet, a tanároknak egy hétvége alatt kellett átállniuk olyan programok használatára, amelyekről sokan korábban nem is hallottak. Az elmúlt néhány hétben azonban hétköznapivá vált, hogy Zoomon vagy Google Meeten élőben tartanak órát, Discordon megosztják a képernyőjüket, Redmentán és Krétán feladatokat adnak fel, napi ezer e-mailt olvasnak és küldenek, hogy a gyerekek minél hatékonyabban lehessenek úrrá az otthoni tanulás nehézségein.
Az első napokban még kaptak némi elismerést, mikor sok szülő rádöbbent, hogy a reggel nyolc és délután négy közötti gyerekmegőrzés nem is olyan egyszerű feladat, miközben némi tudást is kellene csepegtetni az ifjú agyakba, majd inkább feltámadt a népharag, hogy ez az egész iskolásdi tulajdonképpen micsoda hülyeség. Úgysem lesz szüksége senkinek olyan nevetséges információkra, mint hogy a gleccser U alakú völgyet vág, vagy hogy mitől lesz kék vagy piros a lakmuszpapír. Mi az a lakmuszpapír egyáltalán? Hiszen nem fog a gyerek a pincében bombát gyártani. Vagy ha mégis, annak örülni kell, hiszen az az igazán élményalapú oktatás!
Nem csoda, hogy a gyerekek egyre inkább felbátorodnak, és az iskolában kevéssé engedélyezett hangnemben válaszolnak a tanároknak. Egyikük a kiadott feladatra a következő e-mailt írta: „Tanárnő nem szeretne le allni ezzel a zaklatásaal? Mindenkinek van jobb dolga mint ezzel foglalkozni. Aki érettségizik belole az majd foglalkozik vele. De jelen pillanatban pont szarik mindenki a foldrajz ra. Tovabbi szep napot!”
A magyar nyelvből bukást érdemlő helyesírástól, központozástól és az ékezetek hiányától most tekintsünk el. Sokkal fontosabb, hogy hova lett a tanárok iránti tisztelet. A sokat szidott poroszos oktatás az elmúlt évszázadokban a kettő meg kettő összeadásán túl megtanította a diákoknak, hogy a tudást tisztelni kell. Mert aki tud, az magasra juthat. XXI. századi köntösben: sokat kereshet. A tanár pedig a tudás elsődleges forrása, ezért minden diák saját jól felfogott érdeke, hogy annyi információt sajtoljon ki a tanárból, amennyit csak lehet. Vagyis üljön a fenekén, és tanuljon.
A liberális oktatás szerint ez nem cél. Hiszen a XXI. századi fiatalok számára kínszenvedés ülni és tanulni. Csak élmény és saját felfedezés nyomán kell hogy megismerjék az őket körülvevő világ törvényszerűségeit, így fejlődnek megfelelően kompetenciáik. Ehhez pedig nem szükséges a lexikális tudás. Ám csendben megkérdezném, ki tud mondjuk falazási kompetenciát tanítani téglák nélkül.
A home office kapcsán jó ideje vitatéma, hogy mennyire lehet szabadon engedni a munkavállalókat, hiszen a cég érdeke a lehető legjobb minőségű munkavégzés lenne, amit ha a munkavállaló hajnali háromkor egy fa tetején tud megtenni, akkor a vállalatnak elvileg érdemes lenne biztosítania hajnali háromkor azt a fát. A hazai cégvezetők azonban sokszor nem bíznak munkavállalóikban, félnek, hogy nem tudják megfelelően ellenőrizni őket, ha nem ülnek az asztaluknál. Kétségtelen, hogy a home office komoly önkontrollt igényel, amelyhez a munka iránti alázat is hozzátartozik. De hogy fog ez a fajta alázat kialakulni egy olyan világban, ahol elvész a tisztelet? Pedig a világ munkamódszere egyre inkább az otthoni munkavégzés felé halad, amelyet a koronavírus miatti kényszerhelyzet csak felerősít. Ám ha a diákok arra nem képesek, hogy elvégezzék vagy legalább megnézzék a kiadott feladatokat, akkor hogyan fognak helytállni az egyre inkább távoli munkavégzésre átálló világban?
Valahogy biztosan. A felvilágosodás magyar gondolkodói is tanakodtak már a kérdésről. Berzsenyi Dániel körében több írás született arról, hogy a fiatalabb generáció mennyivel butább, neveletlenebb és élhetetlenebb, mint az őket megelőző. Ennek már kétszáz éve, és ők igazán a poroszos rendszer szerint tanultak. Igaz, ott még a ferde nézésért is körmös járt…
