A alaszkai hatóságok közbiztonsági okokból döntöttek a Bus 142-nek vagy Magic Busnak, azaz Mágikus Busznak nevezett híres jármű elszállítása mellett, mivel túl sokan sodorták magukat veszélybe a helyszínt kereső, kalandvágyó rajongók közül. 2009 és 2017 között körülbelül tizenötször kellett mentőakciót indítani: idén februárban például öt olasz túrázó életét mentették meg, egyikük súlyos fagyási sérüléseket szenvedett. 2010-ben egy svájci utazó, tavaly pedig egy fehérorosz nő fulladt az esőzések miatt megduzzadt folyóba – utóbbi hölgyet ráadásul a nászútján sodorta el a jeges víz.
Miután 1990-ben befejezte az egyetemet, Christopher McCandless az összes megtakarított pénzét, azaz mintegy húszezer dollárt az éhezés ellen küzdő jótékonysági alapítványoknak adta, megmaradt készpénzét elégette, majd családja legnagyobb döbbenetére maga mögött hagyta korábbi életét, és szó szerint világgá ment. Az autója egy áradásban hamar tönkrement, ezért fogta a holmiját, a gitárját, és alkalmi munkákat vállalva, idegenek vendégszeretetére bízva magát, végigstoppolt Észak-Amerikán, hogy végül az alaszkai rengetegben nomádként élhessen.
A modern kori Robinson-mese sajnos tragédiával végződött: alig négy hónap alatt McCandless harminc kilóra fogyott, és 1992 augusztusában, mindössze huszonnégy éves korában gyakorlatilag éhen halt az erdő közepén. A fiatalember szimbolikus történetére Jon Krakauer hívta fel a világ figyelmét először 1993-ban egy újságcikkben, majd három évvel később Út a vadonba címmel könyvet is írt róla. Sean Penn 2007-ben forgatott belőle Emile Hirsch főszereplésével és Eddie Vedder költői zenei aláfestésével nagyszerű filmet, ami két Oscar-díjat is nyert. A könyv népszerűsége révén egyébként McCandlesst a kortárs Thoreau-ként emlegették, hiszen visszatért a természetbe, és szellemi utazása érdekében lemondott minden kényelemről és elfordult az anyagi javaktól. Sokan viszont, különösen Alaszkában, mentális betegségként értelmezték meggondolatlanságát és hajthatatlanságát, amely végül a vesztét is okozta: szerintük minimum öngyilkos hajlamúnak kellett lennie, és felelőtlenség volt Krakauer részéről, hogy dicsőítette történetét. Az író erre válaszként úgy fogalmazott: „McCandless olyan, mint a Rorschach-teszt: az emberek azt olvassák ki a történetéből, amit belelátnak. Valaki egy idiótát lát, valaki pedig saját magát. Én az utóbbiak közé tartozom.”
McCandless a helyi egyetem könyvtárában tanulmányozta az alaszkai élővilágot, különös tekintettel az ehető növényekre, majd vásárolt egy kis kaliberű puskát, és továbbindult a vadon felé. Útja utolsó előtti szakaszában a filmben egyébként saját magát alakító Jim Gallien vette fel. A férfi látta, hogy a fiú holmija és öltözéke nem megfelelő a kíméletlen alaszkai tajgára, ezért megpróbálta meggyőzni, hogy legalább egy gumicsizmát fogadjon el tőle, de McCandless hajthatatlan volt. Gallien látta őt utoljára életben.
Az alaszkai Denali megyében húzódik a Stampede Trail útvonala, amelyet a huszadik század elején aranyásók használtak, de később is bányászati szállító útvonal volt. 1960-ban a teherautóknak biztonságossá akarták tenni a közlekedést: egy év alatt csaknem nyolcvan kilométernyi utat fektettek le, de az azt keresztülszelő folyók nem mindegyikén épült híd. Három év múlva aztán a cudar körülmények, folyamatos fagyok és kiszámíthatatlan áradások következtében félbeszakadt az építkezés. Az út mentén, az erdőben pihent a busz, amelyben McCandless utolsó hónapjait töltötte, és ami egyébként eredetileg szállásként szolgált a hatvanas évek útépítőinek, ezért a belsejét kiszedték, és ágyakat meg egy fatüzelésű kályhát tettek bele.
Sean Penn rendező a film forgatásakor a buszban hagyott egy levelet, amelyben arra kérte az odalátogatókat, hogy ne tegyenek kárt a járműben. A levél persze hamar eltűnt, és a buszt is megrongálták, sőt egyszer még lövöldöztek is benne, ám a roncs mégis afféle kegyhelyként funkcionált. Az emberek rövid üzeneteket hagytak maguk után, és megőrizték a szerencsétlenül járt Christopher McCandless emlékét.
Fotó: bling.com
Korábban az utazási blogok részletes leírásokat és extra tippeket adtak a vakmerő rajongóknak, hogy biztosan megtalálják a fenyvesek között rekedt roncsot: a Stampede Trail útvonalának kezdetétől olyan jó negyven kilométert kellett menni, lehetőleg terepjáróval, de az út második felét már csak gyalog lehetett megtenni. Ezután át kellett kelni a jeges Teklanika folyón, amin ugye nincs híd, ezért előnyösebb volt akkor megkísérelni a kalandot, amikor a víz teljesen be van fagyva – és hát azzal is számolni kellett, hogy medvék is kóborolnak a környéken, így lehetőleg öt-hat fős csoportokban volt ajánlott mozogni. Az utazási oldalak azt tanácsolták a zarándokoknak, hogy amikor még van hó, akár sítalpakkal is elindulhatnak a busz felé, vagy esetleg még ott van a síjöring, amikor kutyák vagy egy ló húzza az embert síléceken. Mindez viszont már a múlté: a varázsbusz pontos helyét hamarosan elárulja Alaszka önkormányzata – de addig is a fagyhaláltól biztonságban betehetjük az Út a vadonba filmzenéjét és együtt dúdolhatjuk a Long Nightsot Eddie Vedderrel.
