A zuglói parkolási maffia MSZP-s útonállói aligha élnek a kötelező maszkviselés eltörlésének szabadságával. Az emberek között járva-kelve ugyanis égő orcájukat így némileg továbbra is elrejthetik az egészségügyi segédeszköz mögé.

És akkor lepleződtek le, amikor az ország éppen a jobbik arcát mutathatja meg a világnak. Tárt karokkal fogadja be a szomszédból érkező háborús menekülteket és beindult a pártszimpátiától független adományözön. (Legutóbb például segélyként tízkamionnyi élelmiszer, tisztítószer, lélegeztetőgép kelt útra Ukrajna felé.) Ordítóan nagy a kontraszt. Egyfelől az önzetlen össznépi jóakarat, másfelől a pénzsóvár, gátlástalan, egoista balliberális politikusok és (elv)társaik. Kiderült, hogy a gyanútlan autósokat megkopasztó cimborák időnként egymást is lenyúlják. Éveken át ebül szerzett pénzekkel teli táskák jártak közöttük kézből kézbe.

A Horváth Csaba, Tóth Csaba, Molnár Zsolt triumvirátus – kiegészülve Baja Ferenccel – akár az MSZP év arcai is lehetnének. A hangzatos politikai frázisokat eregető, magabiztos külső mögül kibuggyant a telhetetlen kapzsiság. Egyúttal fény derült a zuglói Bermuda-háromszög paranormális jelenségére is, Karácsony polgármestersége alatt hová tűnhetett el napi egymillió forintnyi bevétel? Bizony, akkoriban ezeknél a jól fésült politikusoknál az erkölcsi navigációs műszerek a parkolóórák tengerében nagyon összezavarodtak.

A pénzlenyúlás alkalmi szoci frakciója ténykedésének járulékos veszteségeként most szertefoszlott a hatpárti szivárvány „csalfa tüneménye” is. Mégis, honfitársaink csaknem 40 százaléka az ellenzékre készül áprilisban leadni a voksát. Sokan közülük látják ugyan, hogy akiket támogatnak, méltatlanok a bizalmukra, de gyárilag baloldalra vannak bekötve. Az illúziók foglyai. (Akár az öregapja bugyli bicskájához ragaszkodó naiv atyafi. Igaz, a bicska pengéjét, majd a markolatát rég kicserélték, de mégiscsak a nagyapó sokat látott bökője.)

Nagyobb talány, hogy miben rejlik az élet napfényes oldalán járó tehetős, főként értelmiségi rétegének a jobboldalra irányuló határtalan ellenszenve. Részesülnek minden jóból, mégis szívből gyűlölik a regnáló kurzust. Köreikben nem annyira a lét, hanem inkább a sértett hiúság határozza meg a tudatot. Nehezen feldolgozható presztízsveszteségként élik meg, hogy alább kell adni az egymás körbedicsérgetésén alapuló, évtizedeken át megszokott intellektuális fölényükből. A nagy arcuknál csak a gőgjük nagyobb. Utálják az általuk megvetett „bugrisokat”, akik – mint kiderült – rátermettek, kreatívak, van bennük kurázsi. És fontos nekik a nemzet és a család.

A hozzávetően 20-25 százaléknyi gazdagnak mondható ellenzéki szavazó között szép számmal akadnak olyanok is, akik a rendszerváltás vadkapitalista éveiben tollasodtak meg, de nem a tehetségük, hanem a szocializmusban kiépített elvtársi kapcsolataik révén. Időközben többé-kevésbé megváltoztak a játékszabályok, a kapcsolati hálójuk szétszakadozik, az új helyzetben már kevésbé képesek labdába rúgni. Emiatt frusztráltak, szidják a rendszert. Az ország sikereit nem örömként élik meg, hanem inkább felbőszíti őket.

De hiába. A csillagok jelen állása szerint Horváth Csabáéknak és koalícióstul az MSZP-nek alighanem lejárt a parkolóórája. Reméljük, ezúttal április 4-ről nem nekik szól majd az ének.

Borítókép: Tóth Csaba és Horváth Csaba (Fotó: Kurucz Árpád)

...

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!