Presztízscsata a konyhában

Nem az minősíti hazánkat, amit a profik tudnak, hanem a közízlésünk színvonala, a hozzáállás, ahogyan zsigerileg elfogadjuk vagy eltaszítjuk a másikat a tűzhelytől.

20200904 Söpte Nyugdíjas főzőverseny, nyugdíjasklubok versenye Március óta először tartott közös rendezvényt a Vas Megyei Nyugdíjas Szövetség. A megye egyesületeiből és klubjaiból kilenc csapat mérte össze tudását a kondérok mellett. Fotó: Unger Tamás UT Vas Népe Fotó: Unger Tamás / Vas Népe

Hogy a pörköltöt csak az tudja jól főzni, akivel éppen beszélgetsz, szintén közhely. Gyakorlatilag nincs olyan férfiember a Kárpát-medencében, aki ne esküdne arra, hogy csakis az általa készített változat a hiteles. Karcagon belefőzik a birka fejét a pörköltbe,

aki nem így tesz, nem komoly ember,

a Dunántúlon vagy Pesten alkalmasint hahotáznak és fintorognak az eljáráson. Ismerek békés, nyugodt székely embereket is, akik kivetkőznek magukból, ha lila hagymának mondod a vöröshagymát.

Másik fétisünk a nemzeti elsőség. Szintén Erdélyben hallani, hogy a románok mindent tőlünk vettek át, hogy aztán a töltött káposztához hasonlatos göngyölt és töltött zöldségeket a hajdani Oszmán Birodalom minden részén fogyasztják, oda meg talán Perzsiából kerültek át bizonyos ételtípusok, nyilván mellékes. Nincs, nem létezik elsőség: kölcsönhatás és divat van. De sorolhatnánk a csonka országból is nemzeti büszkeségeket, amelyekről a közvélemény rosszul tudja, hogy itt, a honban születtek. Valójában a régióknak vannak ételtípusaik, kevésbé a nemzeteknek: a dél-tiroli osztrák és az alpesi olasz étkezése alkalmasint jobban hasonlít egymáséra, mint a szicíliai vagy burgenlandi honfitársra. A zalai magyar is inkább eszik szlovén módjára, mint mondjuk csángósan. És ettől még van nemzeti jelleg, létezik nemzeti géniusz, csak ne merevedjünk már bele a nemzetállami pózba, ha kézben a fakanál.

És a végére mondok valami egészen meglepőt. Ha lehetne itt kommentelni, már a második hozzászólástól elindulna a fenti viták valamelyike, talán mindegyik egyszerre: hogy miért jobb mégis a szegedi, mint a bajai, hogy miért lila, nem vörös, és így tovább. Mintha éppen jeladás volna ez az írás, hogy

hajrá, mutasd meg magad, az Alföld/Dunántúl/Erdély stb.

nem maradhat le a versenyben, nyilván felétek nem tudnak főzni, nálunk pedig igen. Mert nem az a lényeg, hogy mit írok én, hanem az, hogy bebizonyítsuk újra és újra a másiknak az igazunkat. A kényszerképzetektől nehéz szabadulni és muszáj bizonyítani, előretülekedni, kioktatni a másikat teljességgel ártalmatlan ügyekben (is).

Itt tartunk most. Legalábbis amatőr szinten. De hát, az amatőrség maga a való élet, amit az emberek gondolnak magukról, a gasztronómiáról, a mások ételeiről, a rögvalóság. Így aztán nem az minősíti hazánkat, amit a profik tudnak, hanem a közízlésünk színvonala, a hozzáállás, ahogyan zsigerileg elfogadjuk vagy eltaszítjuk a másikat a tűzhelytől. Lehetnénk türelmesebbek és megértőbbek. Zsinórokról, orsókról, sültekről, paprikás ételekről, gitárokról, erősítőkről és a világ valamennyi témájáról szólván.