Monori forraltboros barangolás

Tarbály Zoltán nemcsak szőlővel foglalkozik, hanem kiváló felvágottakat is készít.

2025. 01. 05. 15:43

Következő monori látogatásom apropóját a Tarbály pincében a „Bor melletti beszélgetések” sorozat keretében a temesvári népfelkelésről s a romániai rendszerváltásról tartott előadásom adta. A borok értelemszerűen monoriak voltak, tucatnyi tételt kóstoltunk a vendéglátónktól, Tarbány Zoltántól, Bóka Jánostól és Megyeri Szabolcstól.

Turul emlékmű aés a 13 aradi vértanú kopjafái a Tarbály pince mellett

Tarbály Zoltán nemcsak szőlővel foglalkozik, hanem kiváló felvágottakat is készít. Kóstolgatva remek szalámikat, tepertőt, sonkát és kolbászt, eszembe jutott Alkonyi László szívhez szóló írása a Borbarát utolsó számainak egyikében az aradi Molnár Csabáról, aki civil foglalkozása mellett művel egy hektár szőlőt a Ménes-Magyarádi borvidéken, közelebbről Muszkán.

Monoron is ez jellemző, ritka az egy hektár feletti gazdaság, itt szőlészkedés-borászkodás nem elsősorban haszontermelő tevékenység, nem főállás, hanem rajongásból, életszeretetből, illetve az örömszerzési igyekezetből folytatott foglalkozás.

Akkor tudtam meg, hogy Monoron pincefalu is működik, mely közel ezer, egészen pontosan 960 pincét integrál. Negyed évszázada igyekszem feltérképezni magamnak a Kárpát medencei gasztronómia- és borvilágot, eddig a legnagyobb fehér foltnak a bor szempontjából Kárpátalja tűnt, ahol egyetlen beregszászi pincét látogattunk meg a karpatiaettermek.hu éttermi adatbázis tesztelései során, egy alkalommal bíráltam Munkácson megrendezett regionális borversenyen, de az olyan kiváló borászokhoz, mint Bereczki István vagy Sass Krisztián nem jutottam még el, csak rendezvényeken kóstoltam nemes nedűiket.

Arra minden este nem számítottam, hogy a nulla kilométerkőtől mindössze harminchét km távolságra, a Kőbánya-Kispesti vasútállomástól 20 pernyi vonatútra, Pest vármegye területén (fontos körülmény a Vármegye-bérlet tulajdonosok számára) található az ország egyik legnagyobb pincefalva. Mint a pincefalvak közös honlapján olvasható, a „pincefalvak közé azokat a településeket soroljuk, amelyek présházainak, pincéinek száma százas nagyságrendű, a pincék több sorban, egymáshoz viszonylag közel, egy jól körülhatárolható területen találhatók.” Pincesoron a borturista óhatatlanul is jár a legnevesebb borfalvakban és borvárosokban Etyektől Tokajon át Villányig, akárcsak pincehegyen, avagy szőlőhegyen, például a Balaton északi partján, de ugye a pincefalu sokkal ritkább, itt nem egyetlen utcácskáról van szó, hanem kisebb kavalkádról, ahol mámoros állapotban még el is tévedhetünk. A hajósi pincefalu országszerte híres, a monori egyelőre nincs a köztudatban, bár utólag rákeresve lehet információkat találni a világhálón erről a csodás városrészről.

A monori előadásom alkalmával tudtam meg, hogy január negyedikén kerül sor a következő nyitott pincés rendezvényre, amikoris a forralt bor adja a sava-borsát a közös akciónak. Kétség nem férhetett hozzá, hogy ezt a programot abszolválni fogjuk baráti körben.

A vasútállomástól ingyenes nosztalgiajárat szállította a borfalu aljába, a Szent Orbán térre az utasokat. Még emlékjegyet is kaptunk, amit a MÁV és a Volánbusz egyesülésének tiszteletére a buszvezető kilyukasztott, további lyukakkal is lehetett látni a jegyet a régi stílusú lyukasztó segítségével. Várakozás közben a Limbó hintó szólt a Hungária együttestől.

Elsőként a Lukácsy pince standjánál álltunk meg, ők a tíz hektárjukkal nagybirtokosnak számítanak. 2023-as Rajnai Rizlinget és Cabernet Franc-t kóstoltunk tőlük, könnyed, élvezetes borok voltak.

Személyesen is megismerkedhettünk Megyeri Szabolccsal, akinek jól csengő nevekre keresztelt borainak („Bármikor”, Bárhol”, „Bárhogyan”, „Mondandó, „Csevej”, „Együtt”) nagyrészét már ugye kóstoltam legutóbb, asztala mellett kézműves sajtos és szörpös stand állt, el is csábultunk egy málna s egy barackszörp erejéig.

A 3 hektáron gazdálkodó Bóka Jánostól decemberben címke nélküli borokat kóstoltam, utólag beazonosítottuk ezeket, s megkóstoltuk a továbbiakat is, beleértve a csipkebogyóval főzött forralt bort. Unortodox, de ötletes megoldás, a cukrot kissé sokallottuk benne, de örömmel elkortyoltuk így is.

Szabó Imre 800 négyzetméterről, tehát kevesebb, mint egy tized hektárról szüretel, forralt bora hagyományos ízvilágot képviselt. Nála pálinkát is kóstoltunk, a barack elfogyott, a meggyet és cseresznyét ízleltük meg. Ezek az emberközeli élmények adják egy ilyen kiruccanás legjavát.

A Baldavári pince standjánál az egyik legjobb fővárosi étterem, a Gléda kínálta melegételeit, de még nem voltunk éhesek, így csak a borokra szorítkoztunk, illetve megnéztük a pincétől néhány méterre fekvő, gyönyörűen gondozott 0,3 hektáros szőlőültetvényt. Elegáns, izgalmas borokat kóstoltunk, két-két évjárat Szürkebarátot és Kékfrankost, továbbá Cabernet Franc-t és kései Furmint – Hárslevelű cuvée-t, utóbbi kettő, mint megtudtuk, felvásárolt szőlőből készült.

Legnagyobb meglepetésünk Kovács Tamás borkóstolója volt, amelynek a testvére, András által birtokolt pince adott otthont. Az ő szőlője nem Monoron van, hanem Heves város külterületén, a Mátra vonzáskörzetében. Tamás elsősorban régi magyar szőlőfajtákkal foglalkozik 0,3 hektáron, részben közismertnek mondhatókkal, mint a Kövidinka s a Pozsonyi Fehér, de olyan igen ritka fajtákkal is, mint a Purcsin (utóbbiból koncentrált, izgalmas, vibráló bort készít) s a Góhér. Végére hagytam azt a két szőlőfajtát, amiből bort még soha nem kóstoltam, csak olvastam róluk, ez a Fehér Járdovány és a Balafánt. Nagy odafigyeléssel és gonddal készíti mikro-tételeit, melyek egy régmúlt világról mesélnek.

Remek napot töltöttünk el a monori pincefaluban, fel is véstem a következő nagyszabású nyitott pincés program dátumát a határidőnaplómba: június 6-án és 7-én kerül sor a „Borvidékek hétvégéjére”, amikoris az egykori Etyeki Pincefesztivál mintájára nemcsak a helyi pincék nyitnak ki, hanem más borvidékek borászai is megtisztelik a rendezvényt jelenlétükkel és boraikkal.

Borítókép: a Baldavári pincsészet szőlője (Fotók: Borbély Zsolt Attila)