Szent László városa, Nagyvárad az 1910-es népszámlálás idején majdhogynem színmagyar város volt, 64.169 lakosából 58.421 vallotta magát magyarnak. Nem nehéz kiszámolni, hogy ez valamivel több, mint 90%-os többséget jelent. A város jelentős magyar szellemi központnak számított, e minőségét mindmáig megőrizte, annak dacára, hogy a magyar közösség mind abszolút számban, mind relatíve megfogyatkozott, a legutóbbi, 2021-es népszámláson 33.340 magyart regisztráltak 183.105 lakosból, vagyis részarányunk 20% alá esett.
Viszont ez a többtízezres közösség életképes, ma is pezsgő a váradi magyar kulturális élet, ami érződik a vendéglátás világában is. Hangsúlyozottan magyar az átlagos szinten teljesítő Diófa csárda magyar helynek számít az e rovatban már bemutatott, jó élményt adó Taverna és a Csíki söröző, továbbá magyar helyként emlegetik a Cyrano-t is, melyet még nem sikerült leteszteltem. S akkor nem szóltunk a város magyar boréletéről s a magyar romkocsmákról.
A Zichy Ferenc Borklub húsz éve alakult, kiemelkedő borászok sorát hívták meg, változó helyszínnel, e körben jómagam is megfordultam többször, a kétezertízes évek közepén például a magyar borászfejedelem, Szepsy István tisztelte meg a város borrajongóit személyes jelenlétével, akkor épp a Vura Vinotékában tartották a kóstolót.
Megesett, hogy ugyanazon az estén két helyszínen is teltházas magyar boros programra került sor, az épp aktuális Vurabeli esemény mellett a Bodegában is egy kiváló magyar borász, ha jól emlékszem Kiss János, a Breitenbach pince mindenese tartott kóstolót. S lényegében helyben vagyunk.
A nagyváradi magyar közösségi élet egyik jellegzetessége a kulturális profillal is rendelkező romkocsma. Ide sorolható a Moszkva kávézó, a Gekkó, a Lokal és a Bodega .
Hogy a bornál maradjunk, utóbbi helyszínen olyan kiváló boremberek fordultak meg az említett Kiss Jánoson kívül, mint a szomolyai fenegyerek Vámos Attila, az Olaszliszkán gazdálkodó Kvaszinger László, az egri Bolyki János, s ki ne hagyjuk a tulajdonosi körbe tartozó György Csáky Sándort, a város határában működő Turul pince alapítóját. Mór legismertebb és egyik legelismertebb borásza, Miklós Csabi több ízben is ellátogatott hozzájuk, egyik plakátja ma is része a hely dekorációjának.
A kultikus romkocsmát a György Csáky testvérek, János, Sándor és István alapították, hol egyikük, hol másikuk vitte a családi üzletet. Két éve a legfiatalabb, ha úgy tetszik, a népmesékből ismert legkisebb fiú, István állt a hely az élére. Ő a gasztronómia irányában mozdult el s a boros vonalat is erősíteni szándékszik. Egyelőre pub foodot kínálnak, miccset, minőségi sült kolbászt, rántott dolgokat.
Alkalmam volt részt venni a minap megrendezett borkóstolójukon, melynek keretében a három hektáron gazdálkodó Heit Lóránd mutatkozott be „Régi magyar szőlőfajták nyomában” címmel. Igen fontos téma, egyike a legfontosabbaknak.
A borászat a nemzeti létnek egy olyan különleges dimenziója, mely egyszerre kapcsolódik a történelemhez, a kultúra megannyi szegmenséhez a par excellence borkultúrától az irodalmon, művészeten, valláson át a gasztronómiáig, s értelemszerűen részét képezi a jövőelképzeléseinknek is. Egy nemzet boridentitásának főbb komponensei a termőtáj, a termelési kultúra és a helyi szőlőfajták.
Utóbbiakkal mi magyarok minden híresztelés ellenére nem állunk rosszul. E fajták között vannak szép számmal, melyeket a filoxéravész után visszatelepítettek, mint a Furmint, az Ezerjó, a Hárslevelű, a Juhfark, a Kéknyelű, ezeket minden borissza jól ismeri, attól függetlenül, hogy hány hektáron teremnek. Ezek a fajták részét képezik a magyar borszeretők közösségi tudatának.
Második csoportba tartozik néhány fajta, mely nem örvend általános ismertségnek, de melyből készült borhoz, hála néhány elkötelezett szakembernek, bárki aránylag könnyen hozzájuthat, elég egy kis világhálós keresgélés, meg némi utánajárás. Szerelmey Huba hozta vissza köztudatba a Bakatort, Maurer Oszkár a Szerémi Zöldet, a Mézes Fehéret illetve ő is több, mint két évtizede foglalkozik Bakatorral, Benyák Zoltán a Pozsonyi Fehéret az Alföld Chardonnay-jának tartja s úgy is közeledik hozzá, Léder Zoltán, „a Köpcös” Csókaszőlőből és szintén Pozsonyi Fehérből készít kiváló borokat, hogy néhány konkrét példát említsek.
Vannak ezeknél ritkább fajták, mint az a húsz a Laskától a Tihanyi Kékig, melynek feltámasztásába Szentesi József fogott bele, s feltétlenül megemlítendő Andrási László is, aki a Somló Kincse pincészet keretében például Királyszőlőt palackoz.
Végül olyan fajták is akadnak a Pécsi Kutatóintézet fajtagyűjteményében, melyekből nem készül bárki által kóstolható bor.
Heit Lóránd szíve csücske a Bakator, melynek felélesztésére hasonlóan gondolkodó borászokkal Bartos Istvánnak, Maurer Oszkárral, Málik Zoltánnal, Bencze Istvánnal, Andrási Lászlóval és Sass Krisztiánnal, továbbá két ismert szaktekintéllyel, Kovács Pál és Ambrus Lajos pártoló tagokkal közösen szövetséget alapítottak. A honlapjuk átalakítás miatt ezidőtájt épp elérhetetlen, de bizton olvasható lesz ismét rajta a mívesen megfogalmazott hitvallás, amit hadd illesszek ide: „Hisszük és tiszta szívvel valljuk, hogy a Jó Isten a Kárpát Hazát azért adta a magyaroknak örökségül, hogy e gyönyörű szülőföldön teremjen meg az a BOR, mely embert és Istent közelebb hozhat egymáshoz. Az egyik ilyen ősi fajta a BAKATOR, melyet eleink évszázadokon át gondoztak sokunk és a világ örömére. Ezért Mi, napjaink Kárpát-medencei BAKATOR
művelői hitet teszünk a fajta felélesztésére, népszerűsítésére, valamint a borivó emberekhez való eljuttatására. ISTEN MINKET ÚGY SEGÉLJEN!”
Heit Lóránd pincéje Bihardiószeg leghíresebb pincesorán a „Padalja – Tessék-Sor” található. Mint a pincészet honlapjáról megtudhatjuk, „a találóan frappáns név egy anekdotából született, miszerint a pincesoron tevékenykedő gazdák egymást minduntalan betessékelték a pincéikbe, ahol aztán a szüntelen poharazgatásnak köszönhetően hamarosan a “pad aljára” kerültek.”
A remek estén kóstoltunk izgalmas Piros Bakatort és Királyleánykát több évjáratban is, továbbá Zöldveltelinit, valamint fajtajelleges, kiváló Kadarkát. A borász elmondta, hogy nem híve annak, hogy az előadó mondja meg, hogy mit érezzen a közönség a borban, mert jó eséllyel azt fogja érezni, és ezzel sokan visszaélnek. Ő az átláthatóságnak és az őszinteségnek a híve. Azt is elmondta például ennek jegyében, hogy a pét-nat-nak szánt tételben nem sikerült megfogni a széndioxidot, viszont csendes borként is élvezhető nedű lett belőle.
A borok mellé nemcsak nemzetstratégiai eszmefuttatással felérő felvezetést hallhattunk, melyen érződött Lóránd példaképeinek, Szepsy Istvánnak, Kaló Imrének és Maurer Oszkárnak a szellemi hatása, hanem a kóstoló végén az est meghívottja népi zenekarával – merthogy ő nemcsak borász, s a prémium szegmensbe tartozó tormatermelő, de prímás is egyben – eljátszott néhány népszerű népdalt.
A borok mellé az üzletvezető Nagy András felesége, Nagy Jorda Betty főzött remek sertéspörköltet, sógornője pedig desszertet s akkor nem szóltunk a helyben kapható legjobb felvágottakból, disznóságokból és sajtokból álló előételes tálról.
Egy szó, mint száz, emlékezetes estét sikerült összehoznia a Bodega csapatának és a borász-prímás Heit Lórándnak.
Sok hasonlót kívánunk a nagyváradi borszerető közönségnek!
Borítókép: A kultikus romkocsmát a György Csáky testvérek, János, Sándor és István alapították, hol egyikük, hol másikuk vitte a családi üzletet. (Fotó: A szerző felvétele)
