Nem is olyan régen volt az az időszak, amikor egy vörösbort, ha nem állt meg benne szinte a kanál, nem lehetett vörösbornak tekinteni. Sok borfogyasztó kereste a lekváros, csokoládés ízeket, édeskésebb karaktert. De vajon biztos, hogy a hibát csak a borokban kereshetjük? Nem lehet a dologban némi hozzá nem értés is?
Könnyű vörösborok. Egyre népszerűbb kategória. A világ borízlése az elmúlt másfél-két évtizedben némiképp megváltozott. Magam is úgy gondolom, hogy ha ma kínálnák a 80-as, 90-es évek legtöbbre értékelt nagy vörösborait, hát nem biztos, hogy beléjük szeretnék.
Annak idején más volt a termelői és fogyasztói hozzáállás a tannintartalom, tannin minőség, savszerkezet, gyümölcsösség kérdésében. Ma azokat a borokat sokszor nehézkesnek, érdes tanninúnak, szikárnak mondanánk, nem ritkán egy kis erőltetett oxidációval. A közelmúltban az egyik legkelendőbb francia borvidék, a dél-rhÔne-i Chateuneuf-du-Pape boraiból kóstoltunk – nem keveset – és sajnos ezek zöme pont ilyen képet mutatott. A savak hiánya nem kizárólag a termőhely vagy klimatikus adottságok számlájára írható. Az akkori borízlés nem kereste a gyümölcsösséget ellenben igencsak premizálta a vastag, nehézkes, erősen tanninos és sokszor magas alkoholtartalmú vörösborokat. Hozzáteszem, akkoriban az emberek talán nem rohantak annyit, mint manapság. Volt idő arra, hogy ezekkel a borokkal leüljünk, adjunk nekik egy kis levegőt – nem túl sokat, mert minél érleltebb egy tétel, annál kevesebb levegőre van szüksége. De érdemes megvárni amíg kinyílnak, beszédessé válnak. Viszont a pincében túl sokáig nem érdemes ezeket a tételeket tárolni. Sokan vallják manapság, hogy nem szeretik a vörösborokat. Gyanítom, ennek sokszor az a magyarázata, hogy rosszul – túl későn – bontjuk ki a palackjainkat. Nem biztos, hogy a bor a hibás.
Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a klasszikusnak nevezhető nagy vörösborok közül csak a legkoncentráltabban hálálják meg, ha évtizedekig érleljük a palackokat a pincében. Nagy bordeaux-i, burgundi borok, sok toszkán nagyágyú, Kalifornia ritka és drága darabjai. Egy szép sangiovese, tempranillo vagy akár egy komoly nebbiolo, hazai bordeaux-i házasítás, erőteljes bikavér hat-nyolc éves korában a legszebb. Ilyenkor még megkapjuk a gyümölcsös fázis fiatalosságát, de már kialakulnak a palackos érlelésből adódó finoman elegáns érlelési aromák is. A komoly minőségű nagy vörösborok természetesen eltehetők tizenöt-húsz évre is, de nem biztos, hogy ilyenkor már örömünket leljük bennük. A hazai vörösborok közül most legszívesebben a 2016-2018 közötti tételeket kóstolgatom. A 2014 is sok szépséget tartogathat, de itt résen kell lenni. Érdekes módon a hallatlan aszályos és forró 2015 borai most kimondottan visszahúzódtak.
Talán a nehezebb borválasztás is magyarázata lehet annak, hogy miért kezdték el egyre inkább keresni a borkedvelők a könnyedebb, gyümölcsös, szépsavú vörösborokat.
Ez persze részben az életmód-beli váltásnak is köszönhető, a könnyebb, kevésbé zsíros étkezések, sok zöldség fogyasztása mind efelé mutat. Arról nem beszélve, hogy ma már nem nagyon gyűjtögetnek a borkedvelők az utókornak. Nincs időnk kivárni, hogy legszebb formájukat elérjék. Ez részben nagy kár, de van azért némi pozitív hozadéka is. Ez pedig nem más, mint sok olyan szőlőfajta, borvidék napvilágra kerülése, amelyek eddig valahol az árnyékban kuksoltak. De lássuk mitől is lesz egy vörösbor könnyed, gyümölcsös?
