Nem is olyan régen volt az az időszak, amikor egy vörösbort, ha nem állt meg benne szinte a kanál, nem lehetett vörösbornak tekinteni. Sok borfogyasztó kereste a lekváros, csokoládés ízeket, édeskésebb karaktert. De vajon biztos, hogy a hibát csak a borokban kereshetjük? Nem lehet a dologban némi hozzá nem értés is?
Könnyű vörösborok. Egyre népszerűbb kategória. A világ borízlése az elmúlt másfél-két évtizedben némiképp megváltozott. Magam is úgy gondolom, hogy ha ma kínálnák a 80-as, 90-es évek legtöbbre értékelt nagy vörösborait, hát nem biztos, hogy beléjük szeretnék.
Annak idején más volt a termelői és fogyasztói hozzáállás a tannintartalom, tannin minőség, savszerkezet, gyümölcsösség kérdésében. Ma azokat a borokat sokszor nehézkesnek, érdes tanninúnak, szikárnak mondanánk, nem ritkán egy kis erőltetett oxidációval. A közelmúltban az egyik legkelendőbb francia borvidék, a dél-rhÔne-i Chateuneuf-du-Pape boraiból kóstoltunk – nem keveset – és sajnos ezek zöme pont ilyen képet mutatott. A savak hiánya nem kizárólag a termőhely vagy klimatikus adottságok számlájára írható. Az akkori borízlés nem kereste a gyümölcsösséget ellenben igencsak premizálta a vastag, nehézkes, erősen tanninos és sokszor magas alkoholtartalmú vörösborokat. Hozzáteszem, akkoriban az emberek talán nem rohantak annyit, mint manapság. Volt idő arra, hogy ezekkel a borokkal leüljünk, adjunk nekik egy kis levegőt – nem túl sokat, mert minél érleltebb egy tétel, annál kevesebb levegőre van szüksége. De érdemes megvárni amíg kinyílnak, beszédessé válnak. Viszont a pincében túl sokáig nem érdemes ezeket a tételeket tárolni. Sokan vallják manapság, hogy nem szeretik a vörösborokat. Gyanítom, ennek sokszor az a magyarázata, hogy rosszul – túl későn – bontjuk ki a palackjainkat. Nem biztos, hogy a bor a hibás.
Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a klasszikusnak nevezhető nagy vörösborok közül csak a legkoncentráltabban hálálják meg, ha évtizedekig érleljük a palackokat a pincében. Nagy bordeaux-i, burgundi borok, sok toszkán nagyágyú, Kalifornia ritka és drága darabjai. Egy szép sangiovese, tempranillo vagy akár egy komoly nebbiolo, hazai bordeaux-i házasítás, erőteljes bikavér hat-nyolc éves korában a legszebb. Ilyenkor még megkapjuk a gyümölcsös fázis fiatalosságát, de már kialakulnak a palackos érlelésből adódó finoman elegáns érlelési aromák is. A komoly minőségű nagy vörösborok természetesen eltehetők tizenöt-húsz évre is, de nem biztos, hogy ilyenkor már örömünket leljük bennük. A hazai vörösborok közül most legszívesebben a 2016-2018 közötti tételeket kóstolgatom. A 2014 is sok szépséget tartogathat, de itt résen kell lenni. Érdekes módon a hallatlan aszályos és forró 2015 borai most kimondottan visszahúzódtak.
Talán a nehezebb borválasztás is magyarázata lehet annak, hogy miért kezdték el egyre inkább keresni a borkedvelők a könnyedebb, gyümölcsös, szépsavú vörösborokat.
Ez persze részben az életmód-beli váltásnak is köszönhető, a könnyebb, kevésbé zsíros étkezések, sok zöldség fogyasztása mind efelé mutat. Arról nem beszélve, hogy ma már nem nagyon gyűjtögetnek a borkedvelők az utókornak. Nincs időnk kivárni, hogy legszebb formájukat elérjék. Ez részben nagy kár, de van azért némi pozitív hozadéka is. Ez pedig nem más, mint sok olyan szőlőfajta, borvidék napvilágra kerülése, amelyek eddig valahol az árnyékban kuksoltak. De lássuk mitől is lesz egy vörösbor könnyed, gyümölcsös?
Itt a szőlőfajta abszolút meghatározó. Azok a vékonyhéjú, hűvösebb termőhelyeket is kedvelő szőlőfajták ezek, amelyek a Kárpát-medencében is jól érzik magukat. Kadarka, kékfrankos, portugieser, Zweigelt a nálunk is népszerű fajták. A nemzetközi kínálatban ilyen borokat ad a gamay, corvina, barbera, hondarrabi beltza és minden kékszőlők legelegánsabbja, a pinot noir.
Kevés tannint gyűjtenek ezzel szemben élénk savakat és nem túl magas alkoholtartalmat kínálnak. A spanyolok legnépszerűbb szőlőfajtája a tempranillo is készül mostanában ilyen stílusban, csupa gyümölcs és lendület némelyik bora, bár a fajtának azért alapvetően vannak tanninjai.
Természetesen a legfontosabb itt is a minőség. Ha a bor jó, biztosan találunk jó kísérőt is hozzá. Például a sajtok között. Egy érleltebb rúzsos sajt, egy keményebb gyúrt sajt vagy akár az édeskésebb ízű Emmentali, a narancsos színű Mimolette. Ha a bor savai nem túlzóan élénkek, hanem már kicsit szelídült és érettebb formáját mutatja, kitűnő lehet csokoládés desszertekhez is. Kimondottan pikáns gyümölcsösség szokott ilyenkor kialakulni a szájunkban. Sokszor a mákkal, céklával is jól járunk.
A hűvösebb termőterületeken általában több ilyen bort találunk. A Kárpát-medence mellett az osztrák borvidékek némelyike is kitűnő borokat ad ezekből a fajtákból. Kékfrankos, Zweigelt és néha egészen kitűnő pinot noir borok kerülnek ki a szomszéd pincékből. Sajnos a svájci borok nagyon drágák, pedig náluk is teremnek igazán szép tételek. Az egyik etalon számba menő savhangsúlyos vörösbor Franciaország keleti részéhez köthető, a Burgundi alatt elterülő Beaujolais vidék szőlőfajtája a gamay. Könnyed, valóban csekély tanninnal, jó savakkal, az átlagos kategóriában nem nagyon hosszúéletű borokkal. Viszont ez a borvidék is kissé félreismert vagy nem ismert a hazai fogyasztók előtt. Sokan azonosítják a területet a hazai szűkös kínálat alapján a legegyszerűbb Beaujolais Nouveau borok hazájával. Ez csak egy pindurka részét adja a teljes kínálatnak, újbor, rettentő gyümölcsös és jól esik november közepe táján kortyolni belőlük. De a magam részéről nem tartom liba-kísérőnek.
A Szent Márton napkörnyéki libaétkek többnyire zsírosak és nagyon ízesek, de vastagabb bor kell hozzájuk. Például ugyanennek a szőlőfajtának egy jó évjáratú érleltebb bora. Ami jó szerkezetével, jó savaival már sokkal inkább simul egy töltött libához vagy ludaskásához.
Piemont egyik legizgalmasabb szőlőfajtája a barbera. Aromatikjában engem néha emlékeztet a kékfrankosra, sav-tannin aránya is hasonló, de gyümölcsössége úgy érzem közelebb áll a Zweigelthez. Hosszú és izgalmas borok készülnek belőle, van is mellé mit eszegetni a helyieknek.
Vannak borvidékeink, amelyek különösen kiemelkedőek, ha ilyen karaktert keresünk. Itt van például a Mátra. Szebbnél-szebb kékfrankosok, Zweigeltek, csókaszőlőből, laskából vagy laskával készült tételek kerülnek palackba. A klimatikus adottságok itt a nagy tanningyűjtő fajták borait is átgyúrják. Egy jó helyre telepített cabernet franc vagy akár sauvignon is csodákra képes – feltéve, ha a gazdája tudja, mit szeretne belőle készíteni. Hála az Égnek sok ilyen termelő van ma már. Érdemes a boraikat élőben is megkóstolni. Ha a gazda kínálja a portékáját, az külön élményt jelent. Bíztatok hát mindenkit, hogy jöjjön el hétfőn Pasarétre, a Pasaréti Közösségi Házba.
Pasaréti út 102. Délután 17.00 – 21.00 óra között tizenkilenc mátrai termelő személyes közreműködésével kaphatunk élő tapasztalatokat. Nem érdemes kihagyni!
Akik itt lesznek velünk:
- Agapé Wine Estate
- Amfora Arc
- Benedek Pince
- Centurio Szőlőbirtok
- Dominium Pincészet
- Eden Wine
- H-Négyzet Pince
- Hegymente Szőlőbirtok
- Hoop Wines
- ITT és MOST Pince
- Karner Wines
- Kékhegy Pince
- Kerekes Szőlőbirtok és Pince
- Levente Szőlőbirtok és Pince
- Losonci Pince
- Nagygombos Borászat
- Németi Zoltán Wines
- Olivér Borműhely
- Páger Pince
Levente Pince Pusztaparlag, Sár-hegy Kékfrankos 2017 - Illatban intenzív, fűszeres karaktert mutat. Kóstolva egy kifogástalan savgerincet és ehhez érett tanninokat találunk. Egyensúlya példaértékű, ez nem zárja ki, hogy testességét közepesnek találjuk. Ebből viszont az is adódik, hogy a bor kifejezetten elegáns, lecsengése jelenleg közepesen hosszú. Koncentrált és utóízében gyümölcsös.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexles.com)
