Hogy mi, magyarok voltaképpen mindenen össze tudunk veszni fél perc alatt, nem csendes állítás, hanem kőbe vésett, örök életű tény. Aki nem hiszi, politizáljon kicsit a Facebookon. De mondok mást, válasszon bátran olyan témát, amelyben – látszólag – udvarias hangon, tét nélkül is lehetne eszmét cserélni. Mindenkit megnyugtatok: a horgászfórumokon vagy a zenei csoportokban ugyanolyan bősz anyázás folyik az ízlésről, mint ha azt firtatnánk, jobbra vagy balra szavazzon-e a tisztelt polgár.
Na, de itt a főzés. Azt hihetnénk, ebben aztán nincs vita, merthogy főzni ezerféleképpen lehet, és éppen a változatosság gyönyörködtet bennünket egy-egy eljárásban, módszerben. Aki azonban olyan naiv, hogy szeretetté oldódó elfogadást képzel a konyhába, még nem látott
bajai-szegedi (helyesebben talán dunai-tiszai) halászlévitát.
A felek a jelzett témában már abban is hadat üzennek egymásnak, hogy halászlé, hallé, paprikás hal, vagy tudja a vízimolnár nagymamám, hogy mi a helyes elnevezés. Magyar nyelvünk valamennyi ismert és kevésbé használatos káromkodása sem elegendő annak a retorikai ütközetnek a leírására, amelyet a passzírozás hívei és a passzírozás nélküliek vívnak egymással. Megfigyelhető továbbá, hogy az igazi szakembereknek nincs halászléfétisük, ellenben az amatőrök a létező leghányavetibb stílusban oktatják ki egymást, mit kéne tenni a bográcsba, mit nem. Miközben a halászlé titka nem a passzírozásban vagy a gyufatészta hozzáadásában rejlik.
A kulcsszó: a frissesség.
Poshadt, iszapos halból Széll Tamás sem tud díjnyertes remeket varázsolni, ha pedig brazil téglaport használunk házi paprika helyett, garantáltan ugyanúgy vállalhatatlan a végeredmény. A friss hal és a jó paprika alkalmasint el is dönti, milyen lesz a halászlé, hogy mivel tüzelünk alá, milyen eljárással főzzük, azért részletkérdés, mert mindegyik iskolának vannak mesterei és kóklerei. Abban az országban, ahol a halfogyasztás kényegében a karácsonyra szorítkozik, ne legyünk már annyira igényesek, hogy a lényeg, a friss és minőségi hozzávalók helyett a módszert firtassuk. Először talán szerezzünk normális alapanyagot, szerezzünk jártasságot, követeljük meg a minőséget magunktól és másoktól – aztán jöhet a gasztroanyázás. Egyelőre nincs mire büszkének lennünk.
Hogy a pörköltöt csak az tudja jól főzni, akivel éppen beszélgetsz, szintén közhely. Gyakorlatilag nincs olyan férfiember a Kárpát-medencében, aki ne esküdne arra, hogy csakis az általa készített változat a hiteles. Karcagon belefőzik a birka fejét a pörköltbe,
aki nem így tesz, nem komoly ember,
a Dunántúlon vagy Pesten alkalmasint hahotáznak és fintorognak az eljáráson. Ismerek békés, nyugodt székely embereket is, akik kivetkőznek magukból, ha lila hagymának mondod a vöröshagymát.
Másik fétisünk a nemzeti elsőség. Szintén Erdélyben hallani, hogy a románok mindent tőlünk vettek át, hogy aztán a töltött káposztához hasonlatos göngyölt és töltött zöldségeket a hajdani Oszmán Birodalom minden részén fogyasztják, oda meg talán Perzsiából kerültek át bizonyos ételtípusok, nyilván mellékes. Nincs, nem létezik elsőség: kölcsönhatás és divat van. De sorolhatnánk a csonka országból is nemzeti büszkeségeket, amelyekről a közvélemény rosszul tudja, hogy itt, a honban születtek. Valójában a régióknak vannak ételtípusaik, kevésbé a nemzeteknek: a dél-tiroli osztrák és az alpesi olasz étkezése alkalmasint jobban hasonlít egymáséra, mint a szicíliai vagy burgenlandi honfitársra. A zalai magyar is inkább eszik szlovén módjára, mint mondjuk csángósan. És ettől még van nemzeti jelleg, létezik nemzeti géniusz, csak ne merevedjünk már bele a nemzetállami pózba, ha kézben a fakanál.
És a végére mondok valami egészen meglepőt. Ha lehetne itt kommentelni, már a második hozzászólástól elindulna a fenti viták valamelyike, talán mindegyik egyszerre: hogy miért jobb mégis a szegedi, mint a bajai, hogy miért lila, nem vörös, és így tovább. Mintha éppen jeladás volna ez az írás, hogy
hajrá, mutasd meg magad, az Alföld/Dunántúl/Erdély stb.
nem maradhat le a versenyben, nyilván felétek nem tudnak főzni, nálunk pedig igen. Mert nem az a lényeg, hogy mit írok én, hanem az, hogy bebizonyítsuk újra és újra a másiknak az igazunkat. A kényszerképzetektől nehéz szabadulni és muszáj bizonyítani, előretülekedni, kioktatni a másikat teljességgel ártalmatlan ügyekben (is).
Itt tartunk most. Legalábbis amatőr szinten. De hát, az amatőrség maga a való élet, amit az emberek gondolnak magukról, a gasztronómiáról, a mások ételeiről, a rögvalóság. Így aztán nem az minősíti hazánkat, amit a profik tudnak, hanem a közízlésünk színvonala, a hozzáállás, ahogyan zsigerileg elfogadjuk vagy eltaszítjuk a másikat a tűzhelytől. Lehetnénk türelmesebbek és megértőbbek. Zsinórokról, orsókról, sültekről, paprikás ételekről, gitárokról, erősítőkről és a világ valamennyi témájáról szólván.
