Gyakran hallani olyan vélekedést, hogy miközben kies fővárosunkban sokezer vendéglátó egység működik, vállalható, színvonalas magyar étterem alig akad. Ez messze túl szigorú kijelentés, hiszen mind a hagyományos, mind a kortárs, mind a progresszív magyar konyha tekintetében nem nagy kihívás tucatnyi ellenpéldát említeni, az viszont valószínűsíthető, hogy ezek összesen nem érik el százas nagyságrendet. Ennek is köszönhető, miután hírét vettem a Kolosy téri Aztabetyár! nevű magyar étterem megnyitásának, be is ültünk oda barátaimmal.
A falakon esztétikus elrendezésben megannyi, népi motívumokkal díszített tányér.
A honlapjukon rokonszenves sorokat olvashatunk a hely filozófiájáról: „Aztabetyár mindenit! - szokták mondani, ha valami igazán különlegeset tapasztalnak. (…) Tradicionális magyar konyhánkban a „kicsi a bors, de erős” elvét követve minden fogásunkban a legjobb hazai alapanyagokat használjuk, hiszen tudjuk, hogy „olcsó húsnak híg a leve”. Nálunk a vendégszeretet nem erőszak, mint a disznótor, hanem szívből jövő öröm.” A piros-fehér kockás terítő, a régi sparhelt, az üvegajtós szekrényben látható porcelántárgyak otthonos hangulatot adnak az étteremnek.
Hagyományos magyar konyhát visznek, olyan kultikus fogásokra alapozva, melyeknek egy részével ritkán találkozunk az éttermek választékában. Kínálnak többek között tyúkhúslevest, gulyáslevest, csirkehússal töltött hortobágyi palacsintát, csirkezúzapörköltet, vadas marhát zsemlegombóccal, szalontüdőt, szarvaspörköltet és túrógombócot.
A szomszédban működő, azonos tulajdonban levő Churchill bár itallapjáról lehet innivalót választani, de tartanak azon kívül is néhány bort. Társam fröccsét olyan nedűből keverték, ami nem szerepelt a kézhez vett itallapon, melyen tizenhat minőségi bort kínálnak, ezeknek nagyjából a fele magyar. Négy tételt mérnek ki decire. Csapon Drehert, Guinness-t és Kastel Rouge-t tartanak, további hét belga minőségi sör palackban kapható. Van két kiemelkedő alkoholmentes tételük is. Az impozáns töményválaszték a felső szegmenst képviseli.
A kiszolgálás kifogástalan, mindkét felszolgáló, akivel szót váltottunk kedves, udvarias szívélyes és segítőkész volt.
Vendégváró falatnak házi csirkemájpástétomot kaptunk, mely ízre-állagra egyaránt megnyerőnek bizonyult.
A mellé adott pirítós gyenge minőségű kenyérből készült, de ezen nem akadtunk fenn. Némi hezitálás és egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy rendelünk hárman egy kóstolómenüt, valamint egy adag rántott borjúlábat.
A kóstolóhoz tartozott egy csirkemájpástétom is, de miután egy adagot már elfogyasztottunk ebből amuse bouche-ként, jeleztük, hogy nem kérünk belőle még egyet, hisz lesz épp elég fogás az asztalon.
A tatárbifsztek darált húsból készült, íze élvezhető, a produkció a fősodorba illeszthető, sok izgalmat nem adott, de hamar elfogyott.
Késsel vagdalt húsból jobb eredmény érhető el. Az asztalon csak borsszóró volt, kértünk borsdarálót, kiderült, hogy azzal nem tudnak szolgálni, megegyeztünk, hogy használhatjuk a magunkét, amit magammal szoktam hordani ilyen esetekre. Az ipari borsliszt többet ront egy ételen, mint amennyit hozzátesz.
Az aprója nélkül érkező töltött káposzta túlkészült, de a műfaj asztalunknál ülő rajongója élvezettel bekebelezte, miután mi megkóstoltuk. Nekem nem adott élményt, több tartást vártam el mind a káposztától, mind a tölteléktől. Persze ez is egy iskola, s nemcsak éttermekben, de magánháztartásokban is találkozni lehet a túlpárolás jelenségével.
A pacalpörkölt sem színre, sem szaftállagra nem adott pörköltélményt, ízre viszont kifejezetten élvezetesnek bizonyult, a pacalcsíkok tartásával is meg voltunk elégedve. A mellé kért kenyér ugyanaz volt, mint amiből a pirítós készült, pirítás nélkül lehangolóbbnak tűnt.
A marhapörkölt szaftja meggyőző, íze is remek, a hús viszont kicsit száraz, de így is a jobbak közé sorolnám ezt a fogást.
A birkapörkölt volt a kedvencünk, lehetne azon morgolódni, hogy szaft nem teljesen homogén, viszont állaga remek, íze kifogástalan, a hús pazar, egyike a legjobbaknak, amit valaha kóstoltam. Mindehhez két köretet lehetett választani, a petrezselymes burgonyára és a galuskára esett a választásunk. Előbbin a petrezselyem színe legjobb indulattal sem volt élénknek nevezhető, ízre, állagra nem volt baj vele, de inkább illett menzára, mint étterembe. A galuska meg úgy volt jó, ahogy érkezett.
