Dögkeselyűk

A Ferencváros közelgő kimúlásának egyik csalhatatlan jele, hogy teteme körül megjelentek a dögkeselyűk. Hiába no, ez a természet rendje. Van, akinek a döglött oroszlán is felséges falat. Az első raj már vasárnap ott cikázott a kényelmes, páholyszerű magasban, lecsapni még nem volt elég bátorsága, de hangos rikácsolással már igyekezett magára irányítani a figyelmet. Egyikük így szólt: „A mai találkozó megmutatta, hogy a Ferencváros edzője nem uralja a csapatát. Ha nem így lenne, együttese nem veszít pontot háromgólos vezetése után. A játékosok taktikailag fegyelmezetlenül, rossz kondícióban, lélektelenül futballoztak.” Másikuk a következőképpen vette át a szólamot: „Miután szépített a Pápa, látva a hibát, és hogy a vendégek létszámfölényes szituációkat alakítanak ki, én belenyúltam volna a mérkőzésbe. Az FTC keretét rutinos játékosok és végre sokra hivatott fradista fiatalok alkotják, így azt gondolom, ebben az együttesben több van. A kerethez kellene kialakítani a megfelelő rendszert és taktikát.” Másnap – megint csak a Nemzeti Sportot idézve – a verebek is elkezdtek csiripelni imigyen: én is, én is szívesen lennék a Ferencváros vezetőedzője.
László Csabát, az FTC még hivatalban lévő trénerét persze lehet támadni, de nem így és nem most. Akiben volt bátorság, az a szégyenteljes májusi Magyar Kupa-döntő után mondta szemébe az igazságot. Szakszemmel most azt elemezni, hogy más taktika, jobb kondíció és megfelelő rendszer kellene, miközben a belsővel tíz méterre adandó pontos passz a megoldhatatlan lecke, enyhén szólva nevetséges. Új edző kell ide, más, jobb és megfelelő fizetésért – erről van szó, nemde? Ha már egyszer valaki dögkeselyű, akkor ne finnyáskodjon!
Igazán díszes társaság a magyar labdarúgóedzőké. Különösen az állás nélküliek tagozata. Jelmondatukként javasolnánk az ismert közmondást: madarat tolláról, embert barátjáról. Futballedzőt kollégájáról.