Persze, hétfő este, az oroszok elleni 31-31 alkalmával még inkább számított volna. Ha akkor eggyel nyerünk, szinte már nincs is miért izgulnunk. Ha eggyel kikapunk, akkor sincs. Így viszont, hogy magyarok és oroszok között nagy valószínűséggel az összgólkülönbség határozhat a továbbjutásról, folyamatos fohászkodásra kényszerülünk, már a nap első mérkőzésén is. Karabatic felugrik, és azt mormoljuk, jaj, csak lője be. Rasztvorcev ugyanezt teszi, és a vágyunk már az, jaj, csak ne lője be.
A franciák eltökéltségében már csak azért is bíztunk, mert a rajton kikaptak a spanyoloktól, és világversenyen ilyesmi legutóbb 2009-ben történt velük. A szerdai meccs előtt ezért igen harciasan nyilatkoztak, Nikola Karabatic például úgy, ,,A vereség harsány ébresztő volt számunkra.”, Jérome Fernandez csapatkapitány pedig hozzátette: ,,A spanyolok ellen egyikünk sem volt igazi önmaga, ez még egyszer nem történhet meg.”
Nem is történt: a franciák 5-0-s rohammal nyitottak, félidőben 16-11-re vezettek, végül 28-24-re nyertek. Lehetett volna több is, de bíztunk benne, mi ennyivel sem kapunk ki a spanyoloktól. Vagy akár nyerünk. Még akkor is, ha a térdszalag-szakadást szenvedett Iváncsik Tamás már haza is utazott (Szöllősi Szabolcs került be a keretbe), Zubai Szabolcs pedig izomsérüléséből lábadozva vállalta a játékot. A spanyolok mestere, Valero Rivera szavai lehűtötték ama reményünket, mely szerint fiai a franciák feletti diadal után hátha ,,happyre veszik” a meccset, hisz leszögezte: ,,Ha a magyaroktól kikapunk, a franciák legyőzése nem ér semmit.”
Ezzel nekünk is megadta az alaphangot, amivel a magyar szövetségi kapitány, Mocsai Lajos véleménye is egybecsengett: ,,A nyitányon az oroszok elleni pontszerzésünk számunkra jelentős siker volt, de ahhoz, hogy továbbjussunk, rendkívüli teljesítmény szükséges.”
0-3-ig úgy tűnt, ez nem fog menni. Az Iváncsik Tamás helyére állt Harsányi Gergelyre kihegyezett ziccerek kimaradtak, a 8. percben, hetesből esett az első magyar gól. Amivel átszakadt a gát, főként Mikler Rolandnak és Mocsai Tamásnak, no meg a védekezésnek köszönhetően már 12-11-re a mieink vezettek. Sőt, a 41. percben 16-14-re is, de a hajrában már a döntetlenért kellett kapaszkodni, ami Császár Gábor időn túli heteséből, hétköznapi halandók számára követhetetlen fordulatok és bravúr árán, 24-24 arányban született meg.
Szurkolóink úgy rajongták körül a buzdítást megköszönő játékosainkat, mintha máris Eb-t nyertek volna, és ez az infarktus közeli 60 perc valóban számos nagy győzelmet elhomályosít. Továbbjutást azonban még nem ér, azt pénteken kell megszerezni. Amikor a franciák az ellenfelek, de a papírforma alapján addigra ki kellene derülnie, hogy válogatottunk középdöntős; ennek előfeltétele, hogy a spanyolok legyűrjék az oroszokat.
Szerda este azonban még kevesen fürkészték a közeljövőt is, mindenki a közelmúlt hatása alatt állt. Mocsai Lajos szövetségi kapitány is: ,,A spanyolok választási lehetőségei jóval gazdagabbak a miénknél, fizikai fölényükről nem is beszélve. Ezt stratégiai újításokkal kellett ellensúlyoznunk, és szerencsére mindig akadt nálunk valaki, aki hősiesen túllendítette a többieket a holtpontokon. Elképesztő végjáték volt, mínusz kettőről indultunk, de a sors igazságtalansága lett volna, ha kikapunk.”
Császár Gábor is ezzel kezdte, miután széles mosollyal érdeklődött nálam, izgultam-e a büntetőjénél: ,A Jóisten velünk volt a végén, nem is engedhette meg, hogy legalább egy pontot ne szerezzünk. Olyan fáradt voltam a hetesnél, hogy már izgulni sem tudtam. Az járt a fejemben, hogy két lehetőség között kell döntenem, és jól döntöttem.”
Csakúgy, mint Mocsai Tamás, aki, arra célozva, hogy túl a harmincon rukkolt ki parádés produkcióval, megjegyezte:,,Úgy látszik, későn érő típus vagyok. Láttam, hogy vállalkoznom kell, fel sem vetődött bennem, hogy ne tegyem. Ez egyébként sem jellemző a csapatunkra.” Zubai Szabolcs még futtában kibökte, nagyon fáj az oldala, de kit érdekel ez ilyenkor, és ehhez a meglátáshoz is csatlakozhatunk: vannak a sportnak olyan ihletett pillanatai, amikor játékosnak és szurkolónak semmi, de semmi se fáj.
