Salamoni döntetlen

A 14–12-es Honvéd-győzelem után a zsűri egy tagja így sóhajtott fel: Hála Istennek, hogy nem közvetített a tévé, mert az megint a vízilabda halála lett volna.

Kezdetben úgy tűnt, a Honvéd sima győzelmet arat a lassan már szokásos, bágyadt kezdését produkáló Vasas ellen, hiszen félidőben 4–1-re állt a meccs, majd 5–1-re nőtt a különbség. Innen 5–4-re jöttek fel az angyalföldiek, ám az igazán nagy rohamot az utolsó negyedben mutatták be, ekkor 4–7-ről mentették 8–8-ra a találkozót. A kétszer háromperces hosszabbítás hajrájáig, 9–9-ig tulajdonképpen csak a téthez illő feszültséggel terhelt csata zajlott, egy-egy extrával. A honvédosok például vitatták, hogy az ellenfél egyik lökete valóban áthaladt-e a gólvonalon, és mivel éppen egy hölgy látta el a gólbíró mindig hálátlan feladatát, egyesek már készek is voltak az ítélettel: „Ilyen nincs, nő a gólbíró, és még majdnem szőke is! Akkor meg mit várjunk?!” A vendégek egyik találatába viszont belesípolt a játékvezető, Vad Lajos vezetőedző ekkor bal lábbal, teli rüszttel középerőset rúgott az egyik reklámtáblába, ami balszerencséjére ledőlt. Ezért aztán piros lappal bűnhődött; mármint nem a tábla felállítója, hanem Vad.

Így a kapu mögé száműzve figyelte, amint fiai nem használják ki az utolsó emberelőnyt, a Vasas labdát szerez, kollégája, Földi László pedig időt kér. Csakhogy a döntéshozók szerint nem ez volt a kronológiai sorrend, hanem előbb jött az időkérés, még a labda birtoklása nélkül. Amiért büntető jár. A játékosok a zsűrihez úszva érveltek vélt vagy valós igazuk mellett, Méhes Jenő (Vasas) és Novák Ferenc (Honvéd) szakosztályi elöljáró a szárazföldön győzködte az ítészeket, akik a lehető legrosszabb megoldást választották. Perceken át haboztak és szerencsétlenkedtek egy olyan ügy kapcsán, ahol nem volt mit mérlegelni, nem merülhettek fel új fejlemények, hanem egy másodperc vagy egy év gondolkodás után is ugyanannyi információ birtokában kellett volna határozni: fekete vagy fehér.

Végül kék lett, azaz a kék sapkások dobhattak büntetőt, de Salamon Ferenc lövését Nagy Viktor hárította. E „salamoni döntetlennel”, ha úgy tetszik, az igazság győzedelmeskedett, különösen úgy, hogy a büntetőpárbajt 5-3-ra nyerte a Honvéd. Ekkor már maga Salamon is javított, a túloldalon bezzeg Katonás rontott.

Vad Lajos a lelátón ülve, rezzenéstelen arccal mondta be előre, hova céloznak majd a vasasosok, aztán nagyot fújtatva kijelentette: „1–0 ide, de ettől még nem léptünk elő esélyessé, mostantól viszont még rosszabb érzés lenne lemaradni a bajnoki döntőről, hiszen már csak egyszer kellene nyernünk, pénteken, otthon. Persze már eddig is túlteljesítettünk, a mezőnyben egyedüliként a miénk a színmagyar csapat, a gondjaink is ismertek, de azokból a vízben semmit nem látni viszont – szóval mindezek az érvek amellett szólnak, hogy így is elégedettek lehetünk, de mutassanak nekem valakit, aki ebben a helyzetben nem szeretne döntőt játszani.”

Lehetetlen feladat, hiszen Földi László is szeretne, a 0–1 dacára is: „Most bármit mondok az 1–5-ös kezdésünk kapcsán, mentegetőzésnek hat, de annyit azért megjegyzek, hogy az alapszakasz és a negyeddöntő után nagyon hosszú szünet következett, szinte nem is tudtunk kivel készülni, játszani. Ráadásul az egyik kulcsemberünk, Brguljan négy és fél órával a meccs előtt esett be Edmontonból, az olimpiai selejtezőről. Pénteken azonban mindezekre már nem hivatkozhatunk, győznünk kell, hogy harmadik meccsen dőljön el a továbbjutás.”

A pénteken 18.30-kor kezdődő összecsapást már a tévé is közvetíti; hogy ez a sportág egésze számára inkább jó hír vagy rossz, az nézőpont kérdése.