Nagyítóval kell keresni a magyar labdarúgó-válogatott Kuvait elleni mérkőzésének értelmét. Először is: a fél csapat (Gera, Hajnal, Szalai, Szabics, Mészáros, Lipták, Halmosi, Kovács...) hiányzott Győrből, eredeti ellenfelünk, Izland kiesett a pikszisből, a pótcsapat Kuvait magasról tett a meccs előtti kötelező sajtótájékoztatóra, a fél országot (így a közeli folyópartok lakóit) fojtogatja az árvíz, a meccsen pedig gyakorlatilag a legkönnyebb passzok mentek a levesbe.
Amit találtunk: győztünk (október óta először), Lovrencsics Gergő komoly ígéretet jelent jobb szélre és Vanczák kiválóan helyezkedik, ha felhúzódik (már nem először).
Ennyi.
Pedig szívesen írnánk, hogy szétszedtük Kuvaitot. Nem szedtük szét. Igazából nem gondoltuk, hogy el-Mutava és Júszef Nászer nevét a meccs után 20 perccel is még tudni fogjuk, hogy kapufából többet lövünk, mint gólt, hogy Németh Krisztián megint pályára lép (és így minden megmozdulása antipatikus, focipályára alig illő lesz) és hogy Böde, aki a hazai bajnokságban a legjobb magyar csatárnak számít, könnyűszerrel kapcsolják ki a játékból.
Legveszélyesebb játékosunk Vanczák Vilmos volt tehát, aki megérdemelten szerezte csapatunk győztes gólját Dzsudzsák Balázs szöglete után az első játékóra végén, és még Bogdán Ádámra is szükség volt ahhoz, hogy ne legyen szégyenletes módon 1–1 a találkozó vége. A játékosok féltették magukat a nyaralás előtt (ez egyértelműen kiderült Korcsmár Zsolt Sport TV-nek adott nyilatkozatából, egyik első mondatában már a nyaralásról beszélt), és nem menti a csapatot a két kapufa sem (Dzsudzsáké és Priskiné), hisz mindkét helyzetből egyértelműen gólt kötelező szerezni – és ezt a játékosok tudják a legjobban.
Folytatás augusztus 14-én Csehország ellen, szeptember 6-án pedig ennek a csapatnak Romániából kellene 3 pontot elhoznia vb-selejtezőn. Kérdezzük csendben: hogyan?
PERCRŐL PERCRE
90+4. perc: Vége, győztünk 1-0-ra egy visszafogott kifejezéssel élve felejthető mérkőzésen.
90+3. perc: Majdnem gólt kapunk... Varga helyén Juhász.