Oxigén nélkül – Török Zsolt történelmet írt a Nanga Parbaton

A sportolót az emberfeletti teljesítményről, terveiről és Erőss Zsolték tragédiájáról is kifaggatta az MNO.

– Többször is másztak együtt Erőss Zsolttal. Korábban említette, hogy a magyar hegymászók tragédiájára nagyon rossz ómenként tekintettek az expedíció előtt. Mit érzett, amikor hallotta a róluk szóló híreket?
– Teljesen ledöbbentem. Mint kollégája, egész egyszerűen halhatatlannak gondoltam Erőss Zsoltot. Mondhatom, hogy közeli barátok voltunk. Amikor hazajött, sokszor találkoztunk, és amikor a Himalájába indultam mászni, rendre kikértem a szakmai tanácsait. Azt gondolom, több hibát is el kellett, hogy kövessen a Kancsendzöngán, másképp nem alakult volna így a helyzet. Igazából még ma sem értem, mi történhetett. Ha valaki 24 órás csúcstámadásba kezd, az biztos halált jelent ebben a magasságban, ezzel ő is tisztában volt. Kollár Lajos expedícióvezetőt egyáltalán nem hibáztatom. A csapatmunka ugyanis a csúcstámadásig tart, onnantól kezdve mindenki maga dönti el, hogy meddig tolja ki a határokat. Zsolt véleményem szerint túlságosan kitolta.

– Önök Erőssékhez hasonlóan oxigénpalack és serpák nélkül másztak a Nanga Parbaton. Minden túrán így csinálják?
– Igen, de ennek egyszerű oka van. Nincs rá pénzünk. Tapasztalom, hogy Magyarországon Erőss Zsoltról könyvek jelennek meg, reklámokban is szerepelt, szóval áldoznak a cégek erre a sportra. Romániában ez annak ellenére sem jellemző, hogy az itteni hegymászók legalább akkora eredményeket érnek el, mint a magyarok. Másfelől viszont a Nanga Parbat elsősorban a profik célpontja, akik nem nagyon használnak oxigént. Nem is javasolnám a palack használatát itt senkinek.

– Alig egy héttel azután, hogy felállították az alaptábort, a Diamir-oldalon egy egész hegymászó csapatot lemészároltak a tálibok. Ez mennyiben érintette az expedíciót? Volt ok az aggodalomra?
– A tragédia után a feleségem szólt rádión, hogy a rendőrök a többi mellett valószínűleg a mi táborunkat is kiürítik majd. Erre már csak azért sem lett volna szükség, mert mi a Rupal-oldalon voltunk. A pakisztáni hatóságok tudják, hogy milyen fontos bevételi forrás a turizmus, így a biztonság kedvéért rögvest küldtek is a védelmünkre körülbelül 10 fegyveres őrt. Mi egyébként akkor már 7200 méter magasban másztunk, így én semmiképpen sem fordultam volna vissza. Mindazonáltal megrendítő volt, amikor értesültünk a mészárlásról. Amikor a Rupal-oldalról átmászik az ember a Diamirra, mindig sátrakkal teli völgyet lát maga alatt. Most csak a csupasz sziklák meredtek felfelé. Szomorú látvány volt.

– Összesen hét tábort kellett kialakítaniuk a csúcstámadásig. Ez még egy nyolcezres esetén is szokatlanul sok, nem?
– A Rupal-oldalon 4600 métert kell mászni a csúcsig. Nincs még egy nyolcezres, ahol ekkora szintkülönbséget kell teljesíteni. Magashegyi mászásnál általában 2-4 tábort szoktak beiktatni az expedíciók. Nekünk hatot javasoltak, amiből végül hét lett. Ennek az volt az oka, hogy amikor az egyik oldalról átmásztunk a másikra, muszáj volt még egyet pihenni. Az egyes és a kettes táborok jól felszereltnek számítottak, alaposan kiköteleztük a falat, kitapostuk a nyomot a kettő között. A kettes fölött viszont már klasszikus alpin stílusban kellett másznunk.

– Melyik volt a leginkább embertpróbálóbb szakasz?
– Ereszkedés közben a tervekhez képest egy másik traverzt választottunk, és egyszer csak egy 300-400 méteres szakadékhoz érkeztünk. Ha visszafordulunk, az komoly időveszteséggel járt volna, így szólóban, biztosítás nélkül kellett leereszkednünk egy iszonyú nehéz, szinte függőleges falon. Egy helyen bekerültünk egy jeges kéménybe, na ott kellett a lélekjelenlét. Ott megtapasztaltuk, hogy miért csak húsz ember volt képes megmászni eddig a Nanga Parbatot a Rupal-oldal felől.

– A csapat egyik tagja, Marius Gane még az expedíció elején sérülést szenvedett. Hogyan történt a baleset?
– Marius belecsúszott egy gleccserszakadékba, és kifordult a térde. Adtam neki kenőcsöket, és rengeteget győzködtem, hogy tartson velünk a csúcsra, ha már itt van. Végül a csapatnál korábban útra kelt, és ő is meg tudta mászni a hegyet. Marius korábban az Everestet is megjárta, az expedíció egyik legtapasztaltabb tagja volt, Románia talán legképzettebb hegymászójáról beszélünk. Örülök, hogy most is sikerrel járt.

– A Rupal felől sem magyar, sem román hegymászó nem ért még fel a csúcsra. Hogy néz ki ez az oldal, sok a függőleges fal?
– A hegy lábánál egy nagyon mély völgy terül el, ami egy óriási síkság, fenyőerdőkkel szabdalva. A helyiek kitermelik a fát, majd ha elfogy továbbvándorolnak. A Nanga Parbat ebből a völgyből emelkedik ki, mégpedig szokatlanul meredeken. Közel öt kilométeres távot kell teljesíteni innen. A mászást nehezíti, hogy a hegynek ezen az oldalán általában rossz idő van.

– De önöknek nem volt ilyen problémája.
– Nem, csodálatos időnk volt. A kezdeti akklimatizációs túrák rendben lezajlottak. A hőmérséklet átlagosan mínusz 16 fok volt, ez nagyjából a Mont Blanc-t idézi. Olyan nagyszerű idő volt, hogy én például végig egy vékony városi kabátban másztam, és csak a csúcs közelében kellett melegebb dzsekit húznom.

– Mennyi ideig tartott a csúcstámadás?
– Oda-vissza nagyjából 15 órát másztunk az utolsó napon. Én nagyjából 40 percet töltöttem fent a csúcson, aki pedig utoljára ért fel, körülbelül negyed órát nézelődhetett.

– Önökön kívül volt bárki más is a Rupal-oldalon?
– Nem, egyetlen expedíció sem indult ebben az időszakban rajtunk kívül, de ezt tudtuk előre. A csúcstámadáskor, amikor át kellett másznunk a hegy túloldalára, találkozhattunk volna a Diamir felől jövőkkel, de a fenti tragédia miatt senkivel sem akadtunk össze. A szó szoros értelmében miénk volt az egész Nanga Parbat.

– Ezek szerint minden a tervek szerint haladt, Gane sérülését leszámítva senkivel nem akadt probléma?
– Csupán apróbb fennakadások voltak. Egyikünknek hasmenése volt, másikunknak a térde fájt, nekem szerencsére semmi gondom nem akadt.

– A Parbat a világ egyik legtechnikásabb hegye, kétségtelenül óriási siker a megmászása az önök számára.
– A Nanga Parbat meghódítása az eddigi legnagyobb hegymászósiker Romániában. Bár nincs olyan tervem, hogy az összes nyolcezrest megmásszam, de nekem innentől kezdve már csak a Mount Everest és a Kancsendzönga maradt.

– És melyik lesz a következő célpont?
– A Nanga után nem könnyű a választás, hiszen itt írták a hegymászó-történelem jó részét. A sorrendben elvileg a Kancsendzöngának kellene következnie. Megpróbálok túllépni Erőss Zsolt és Kiss Péter tragédiáján, és megfelelő felkészüléssel nekivágni a hegynek. Romániából egyébként még senki sem járt sikerrel itt.