A két magyar hegymászó halálával végződő vállalkozásról a szervezők hivatalosan csütörtökön kívántak utoljára számot adni, mégpedig pontosan ott, ahol az indulás előtti sajtótájékoztatót megtartották. A Nemzeti Színház első emeletén.
Nem mondhatni, hogy eleinte záporoztak a kérdések, Kollár Lajos expedícióvezető így is kellemetlen helyzetbe került, amikor Erőss Zsolt édesanyja felindultságában komoly vádakkal illette fia utolsó óráit illetően. A zaklatott pillanatokat izgalmasabb percek váltották: kiderült például, hogy a magyarok az alaptáborból indulva napközben pihentek, és éjszaka haladtak, hogy napközben ne kelljen a hőséggel küzdeniük. Ez főként azért volt fontos, mert a műlábbal mászó Erőss nappal mélyebben belesüppedt a hóba, mint társai, és ez különösen lelassította. A rendkívüli fizikummal megáldott, ugyanakkor 5000-es szint feletti tapasztalattal nem rendelkező Kiss Péterről Kollár azt mondta, gyakorlatilag felszaladt az 5500 méteren fekvő alaptáborba. Utána viszont 2-3 napig gyenge volt, nehezen akklimatizálódott. Kollár leszögezte: a terv szerint a fiatalemberrel felmentek a 6100-on lévő 1-es táborba, ahol fejfájása volt. Megállapodtak abban, hogy felmennek a következő szintre, és ha rosszabbodik az állapota, akkor vissza kell mennie az alaptáborba. Továbbmásztak, és innentől Kissnek kutya baja sem volt.
A csütörtöki beszélgetésen Kollár újra végigzongorázta az ezerszer hallott történetet, majd miután minden kérdésre válaszolt, megpróbáltunk olyan információkat kicsalni belőle, melyek eddig kevéssé voltak ismertek az érdeklődők előtt. Arról például nem sokan tudnak, hogy az alaptáborba érkezés napjától (április 11.) hogyan zajlott a csúcstámadás előkészítése. A falhoz rögzített kötélpálya kiépítését a serpák végezték, de a kötelek szállításában Erőssék is aktívan kivették a részüket. A spanyol Carlos Soria állítása, mely szerint a magyarok nem fizettek a serpáknak és nem segítettek a kötelezésben, így nem egészen állja meg a helyét. Az egyes szinteken felhúzott, sátorból álló táborok a kötélpályától eltérően nem közös használatúak voltak a Kancsendzöngán, nemzetenként elkülönültek a hegymászók.
A kötélzettel nagyjából 8100 méteren akadt egy igen komoly probléma: a spanyol csapat serpáinak állítása szerint kifogytak belőle. Kollár biztos benne, hogy ez nem igaz, a nepáli segítők egyszerűen nem akartak továbbmenni. Erőss, Kiss, egy olasz, egy spanyol mászó és két serpa ekkor úgy döntöttek, folytatják a csúcstámadást. A spanyolnál és az olasznál volt kötél, enélkül biztosan vissza kellett volna fordulni. A menet azonban így is rendkívül lelassult, ráadásul egyes szakaszokon szabadkezes mászással lehetett csak haladni.
Az expedíció szinte minden pontján felbukkanó serpákról az eddigi híradásokban igen ellentmondásos kép alakult ki, így megkérdeztük Kollárt, most akkor pénzéhes vagy hősies segítőkről lehet beszélni? „Serpából volt vagy nyolcvan az alaptáborban is, pedig húsz simán ellátta volna a feladatokat. Ők ebből élnek, sok helyen ott sündörögnek. A serpáknál most zajlik a generációváltás. A fiatalok erősek, ambiciózusak. 6000-7000 méterig simán felmásznak akárhol, de efölött már komoly problémáik vannak, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve nagyon gyenge a mászótechnikájuk.” Tudni kell, hogy az expedíciósorozat során a magyarok azért nem fizettek soha a serpáknak, mert sem oxigénpalackot, sem külső segítséget nem kívántak igénybe venni.
A serpák megfizetése és a kötélzet felszerelése kapcsán Carlos Soria, a spanyol csapat vezetője erőteljesen kritizálta Erősséket hazaérkezését követően. Kollár érdeklődésünkre ugyanakkor azt felelte, nem volt konfliktus az ibériaiakkal odafönt. „Soria valószínűleg azért rághatott be, mert egyszer úgy fogalmaztam, nem akarom, hogy egy operettcsapat feltartson bennünket. Talán kevesen tudják, de Soriáék a legújabb cuccokban, kamerákkal, oxigénpalackokkal felszerelkezve másztak, persze serpák segítségével. 8100 méteren a segítők első szavára fogták magukat, és visszafordultak, mintegy 400 méterre a csúcstól”. A túravezető emlékeztetett, nem ez volt Soria első ilyen húzása. Előfordult már a Himalájában, hogy a várhatóan rossz idő miatt lefújta csapata csúcstámadását, beszállt a bérelt helikopterbe, és elhagyta a hegyet. Napokkal később a fent maradt mászók öt sikeres csúcstámadással a lábukban ereszkedtek le az alaptáborba. Néhány éve pedig úgy elbaltázott egy expedíciót egy nyolcezresen, hogy csak a Himalájából leereszkedő serpákon múlt, hogy nem veszett oda öt spanyol hegymászó. Kollár egyébként elárulta, a hegyen a dél-koreaiakkal ápolták a legjobb viszonyt, aminek az volt az oka, hogy az ázsiaiak ugyanolyan vad elszántsággal másztak, mint a magyarok.
A csúcshoz közelítve érdekesnek tűnt Erőssék azon döntése, hogy a 4-es táborból lementek 300-400 métert, és a 7250 méter magasan létrehozott ideiglenes táborból indították az utolsó szakaszt május 19-én. Kollár telefonon próbálta rávenni társait, hogy menjenek feljebb, vitáig fajult a helyzet. Erőssék végül meggyőzték a vezetőt, mégpedig egy pofonegyszerű érvvel. 7500 méteren nappal 25-30 fok volt, és olyan erős napsugárzás, ami rengeteg erőt kivesz a sportolókból. Kollár utólag elismerte, Erősséknek volt igaza, ugyanis a náluk korábban és feljebbről indulókat is simán beérték az ideiglenes táborból indulva.
Hiába rögzítették korábban, a csúcstámadás napján Kiss Péter már egyáltalán nem jelentkezett be rádión, holott előzetesen Kollár a lelkére kötötte, hogy 8000 méterig kétóránként adjon életjelet magáról. A rádiót is tartalmazó zsákját ott hagyta, ahonnan Soriáék visszafordultak, innentől ugyanis maguknak kellett a kötélpályát kiépíteni, és a gyöngyösi mászót zavarta a sok csomag. Korábban egyébként az is felmerült, hogy nem is tart Erőssel a csúcsra, ugyanis nem akarta magával vinni a félkilós adóvevőt. Kollár kötötte az ebet a karóhoz: csak akkor mehet, ha van rádiója. Ha magával vitte volna, Kollár biztosan lebeszéli arról, hogy 21-én hajnalban visszaforduljon Erőssért az ereszkedés közben. „Mindentől függetlenül Petinek minden képesség a birtokában volt, hogy megmássza a Kancsendzöngát, és meg is mászta. Olyan technikai tudása volt, ami ide nem is kellett, brillírozott” – magyarázta a magyar csapat vezetője. Feltettük a kérdést, vajon lehetett-e volna ő az új Erőss Zsolt. Meglepő válasz érkezett: „Zsolt édesanyja kikaparná a szememet, ha hallaná, de szerintem még Zsoltnál is jobb lehetett volna, ha tovább él.”
Május 20-án délután 6 óra körül a hat mászó – köztük a két magyarral – felért a hegycsúcsra, majd nem sokkal ezután megkezdték az ereszkedést. Erőss teljesen váratlan legyengülése drámai fordulatot hozott, Kiss pedig hajnalban visszafordult társát keresve. Erre senki sem számított. 21-én reggel egy speciális messzelátóval Kollár az alaptáborból még két ember mozgását tudta követni, délután háromkor, amikor utoljára beszélt rádión Erőssel, már csak a csíkszeredai mászót látta lentről. Kiss Péter holttestéről, mely alig száz méterre feküdt a 4-es tábor fölött, egy serpa készített felvételeket később, melyek alapján az expedíció vezetője azonosította őt. Azt a kék pehelynadrágot viselte, melyet Kollár adott neki kölcsön Katmanduban. Halálát minden bizonnyal a végelgyengülés okozhatta. Erőss Zsoltért még vissza tudott mászni, de lefelé már jártányi ereje és talán vize sem maradt, és valószínűleg abból a kuloárból (jégfolyosóból) csúszhatott ki, ahonnan korábban több mászó is.
Sportolók szokták mondani, hogy kivülről sokkal nehezebb nézni csapatuk meccsét, mint a pályán lenni. Kollár nem így látja. „Ha nekem jobb lett volna odafent Zsoltékkal, akkor higgye el, fent vagyok velük. Előfordult, hogy segítettem korábban a hegyen, de elhatároztam, hogy többé nem mászok. Mászó tagja soha nem voltam az expedíciónak, és mivel kell egy ember a vezetésre, szervezésre, elvállaltam ezt a feladatot.”
Sok helyen elhangzott, hogy megpróbálhatták volna helikopterrel lehozni Erősséket, de – mint Kollár elmondta – erre maximum olyan hegyen kerülhetett volna sor, mint a Himalája déli nyerge. Onnan már hoztak le embert élve ilyen magasságból.
A magyar csapat vezetője kijelentette: Magyarország és Európa egyik legsikeresebb és legnépszerűbb expedíciósorozata volt a Magyarok a világ nyolcezresein, mely most egy időre – de az is lehet, hogy végleg – leáll. Nyolc nyolcezrest sikerült meghódítani, miközben amellett, hogy népszerűsítették a tömegsportot, kitartásból is megpróbáltak példát mutatni az embereknek.
Az érzelmes búcsúzásról és a gyászról annyit mondott: a hegymászók körében ez nem divat, ők úgy tartják, mindig az élők felé kell fordulni. Ugyanígy jártak el a korábbi áldozatok, Szabó Levente és Horváth Tibor esetében, és most is. A hagyományos hazai mászások alkalmával persze évente megemlékeznek majd az elhunytakról. Kollár megsúgta: bár nem ragaszkodik hozzá, de külső indíttatásra könyvet is készítenek majd az eddigi expedíciókról.
