A magyar csapat nyolcadikként zárt az Eb-n, ezzel a kitűzött célt teljesítette, utolsó mérkőzésén, azaz inkább utolsó félidejében azonban harmatgyenge teljesítményt nyújtott, négygólos előnyből kapott ki Ausztriától.
Mocsai Lajos szövetségi kapitány korábban a Magyar Nemzet hasábjain úgy nyilatkozott: „Egy világversenyre készülő csapat felépítése spirituális feladat. Az edző és a játékosok között dacszövetségnek kell kialakulnia, ami arra a közös célra épül, hogy mi igenis el akarjuk verni a világot. Ha ez megvan, a teljesítőképessége csúcsára többször is eljutott sportoló szinte képtelen elfáradni. Ha viszont nincs, az visszaüt.” Félszavakból, félmondatokból, „félgesztusokból”, elsősorban az időkérések során tapasztaltakból olykor úgy érződött – legalábbis többen érezni vélték –, hogy ez, mármint a dacszövetség és a világverés szándékának hiánya ezúttal valóban visszaütött; mivel azonban ezt Mocsai mellett a témában megkérdezett játékosok is cáfolták, a felvetés megmaradt a hipotézis szintjén.
A kontinensviadal döntője aztán bizonyította, hogy más, egyébként tökéletesen szerves egységet alkotó, a miénknél ráadásul több klasszist felvonultató gárdát is érhet „baleset”. A házigazda dánok saját, 14 ezres közönségük előtt szenvedtek irtózatos vereséget a franciáktól. A kékek már az első félidőben többször elhúztak tíz góllal, végül 41-32 arányban tulajdonképpen megkegyelmeztek. Az összecsapást sokan két csodakapus párbajaként harangozták be, ám ezt a csatát Niklas Landin pillanatnyi ellenállás nélkül elveszítette. 8 perc és 45 másodperc után fogott először labdát, a meccs döntő szakaszában 10 százalék körül ingadozott a védési hatékonysága. Az előtte roskadozó falon is annyi lyuk keletkezett minden francia akciónál, mint a legpompásabb dán sajtban. Mondhatnánk, példátlan összeomlás, ha nem éppen a dánok produkáltak volna hasonlót a 2013. januári világbajnokság fináléjában, Barcelonában, ahol 35-19-re maradtak alul a spanyolokkal szemben.
A magyar kézilabda számára mindig is etalonként állt a skandináv derű és rendíthetetlenség; ha magunkat ostorozzuk – nem ok nélkül – az osztrákokkal szembeni harminc perc miatt, akkor azért annak is érdemes néhány gondolatot szentelni, mi történt egy éven belül kétszer a dánokkal.