Claude Onesta francia szövetségi kapitány szerint Herningben csupán annyi, hogy az övéi minden idők legkiválóbb teljesítményével rukkoltak ki, a fiatal hazai játékosok pedig nem viselték el, hogy egy egész ország várakozása nehezedett rájuk. Kollégája, Ulrik Wilbek, aki 1996-ban, Atlantában – igaz, a nőkkel – a dán kézilabdázás első olimpiai bajnoki címét nyerte, az elmúlt években pedig a fiúkat vezette két Eb-aranyra, vb-döntőbe, így magyarázta a megmagyarázhatatlant: „Koncentráltan léptünk pályára, de a franciák szenzációsan kezdtek, már 5-6 perc után hátrányba kerültünk. Játékosaim arcán idegességet fedeztem fel, gyorsan időt kértem, a folytatásban támadásban már nagyon jót nyújtottunk, de a világ legjobbjai ellen ez kevés volt, addigra eldőlt a mérkőzés.”
Egymást követő két évben kétszer a döntőig menetelni persze óriási bravúr, mi, magyarok jelen állapotunkban ilyesmiről nem is ábrándozhatunk. De ha sikerülne, ám a fináléban mindkétszer tönkrevernék együttesünket, a „külső szakértők” itthon statáriális bíróságokat állítanának fel. Mint ahogyan a 2004-es Eb budapesti elődöntője után is lincshangulat uralkodott a norvégokkal szemben 44-29-re elveszített találkozót követő sajtótájékoztatón.
Mivel idén decemberben – a horvátokkal kooperációban – ismét mi rendezzük a női Eb-t, a dánok példáján okulva előre leszögezhetjük: a vereség, a váratlan és felfoghatatlan vereség sem feltétlenül jellemhiba. Sőt, egy-egy játékos és csapat morálját sem lehet kizárólag gólkülönbséggel mérni.
