A magyar csapat nyolcadikként zárt az Eb-n, ezzel a kitűzött célt teljesítette, utolsó mérkőzésén, azaz inkább utolsó félidejében azonban harmatgyenge teljesítményt nyújtott, négygólos előnyből kapott ki Ausztriától.
Mocsai Lajos szövetségi kapitány korábban a Magyar Nemzet hasábjain úgy nyilatkozott: „Egy világversenyre készülő csapat felépítése spirituális feladat. Az edző és a játékosok között dacszövetségnek kell kialakulnia, ami arra a közös célra épül, hogy mi igenis el akarjuk verni a világot. Ha ez megvan, a teljesítőképessége csúcsára többször is eljutott sportoló szinte képtelen elfáradni. Ha viszont nincs, az visszaüt.” Félszavakból, félmondatokból, „félgesztusokból”, elsősorban az időkérések során tapasztaltakból olykor úgy érződött – legalábbis többen érezni vélték –, hogy ez, mármint a dacszövetség és a világverés szándékának hiánya ezúttal valóban visszaütött; mivel azonban ezt Mocsai mellett a témában megkérdezett játékosok is cáfolták, a felvetés megmaradt a hipotézis szintjén.
A kontinensviadal döntője aztán bizonyította, hogy más, egyébként tökéletesen szerves egységet alkotó, a miénknél ráadásul több klasszist felvonultató gárdát is érhet „baleset”. A házigazda dánok saját, 14 ezres közönségük előtt szenvedtek irtózatos vereséget a franciáktól. A kékek már az első félidőben többször elhúztak tíz góllal, végül 41-32 arányban tulajdonképpen megkegyelmeztek. Az összecsapást sokan két csodakapus párbajaként harangozták be, ám ezt a csatát Niklas Landin pillanatnyi ellenállás nélkül elveszítette. 8 perc és 45 másodperc után fogott először labdát, a meccs döntő szakaszában 10 százalék körül ingadozott a védési hatékonysága. Az előtte roskadozó falon is annyi lyuk keletkezett minden francia akciónál, mint a legpompásabb dán sajtban. Mondhatnánk, példátlan összeomlás, ha nem éppen a dánok produkáltak volna hasonlót a 2013. januári világbajnokság fináléjában, Barcelonában, ahol 35-19-re maradtak alul a spanyolokkal szemben.
A magyar kézilabda számára mindig is etalonként állt a skandináv derű és rendíthetetlenség; ha magunkat ostorozzuk – nem ok nélkül – az osztrákokkal szembeni harminc perc miatt, akkor azért annak is érdemes néhány gondolatot szentelni, mi történt egy éven belül kétszer a dánokkal.
Claude Onesta francia szövetségi kapitány szerint Herningben csupán annyi, hogy az övéi minden idők legkiválóbb teljesítményével rukkoltak ki, a fiatal hazai játékosok pedig nem viselték el, hogy egy egész ország várakozása nehezedett rájuk. Kollégája, Ulrik Wilbek, aki 1996-ban, Atlantában – igaz, a nőkkel – a dán kézilabdázás első olimpiai bajnoki címét nyerte, az elmúlt években pedig a fiúkat vezette két Eb-aranyra, vb-döntőbe, így magyarázta a megmagyarázhatatlant: „Koncentráltan léptünk pályára, de a franciák szenzációsan kezdtek, már 5-6 perc után hátrányba kerültünk. Játékosaim arcán idegességet fedeztem fel, gyorsan időt kértem, a folytatásban támadásban már nagyon jót nyújtottunk, de a világ legjobbjai ellen ez kevés volt, addigra eldőlt a mérkőzés.”
Egymást követő két évben kétszer a döntőig menetelni persze óriási bravúr, mi, magyarok jelen állapotunkban ilyesmiről nem is ábrándozhatunk. De ha sikerülne, ám a fináléban mindkétszer tönkrevernék együttesünket, a „külső szakértők” itthon statáriális bíróságokat állítanának fel. Mint ahogyan a 2004-es Eb budapesti elődöntője után is lincshangulat uralkodott a norvégokkal szemben 44-29-re elveszített találkozót követő sajtótájékoztatón.
Mivel idén decemberben – a horvátokkal kooperációban – ismét mi rendezzük a női Eb-t, a dánok példáján okulva előre leszögezhetjük: a vereség, a váratlan és felfoghatatlan vereség sem feltétlenül jellemhiba. Sőt, egy-egy játékos és csapat morálját sem lehet kizárólag gólkülönbséggel mérni.
