– Mesebeli történet ez. Mindig is a Szent István-i Magyarország volt a szívem csücske, és miután 1997 novemberében végleg hazatértem Belgiumból, szerettem volna sok mindent bepótolni – vág bele a múltidézésbe Kű Lajos. – Ezért is szerveztem Rákóczi-, Wesselényi-, Kőrösi Csoma-emléktúrákat, majd egy színészekből, művészekből, sportolókból álló csapatot, amellyel sorra látogattuk az első világháború után elcsatolt részeket. Fradi-öregfiúk néven szerepeltünk, mert ez vonzó elnevezés volt, de valójában már kezdettől jóval többről álmodtam. Nemesócsán, a Felvidéken kezdtünk, és az óramutató járásának megfelelően haladtunk végig Kárpátalján, Erdélyen, Délvidéken, Horvátországon, majd Lendván át Burgenlandig. Mindenütt hatalmas szeretettel fogadtak bennünket. Négy év alatt Nagy-Magyarország minden zegét-zugát bejártuk, aztán egyszer csak támadt egy gondolatom: szép, szép, hogy két-három hetente útra kelünk, jókat focizunk, barátkozunk, de ennél most már több kellene. Valami komolyabb, maradandóbb, szervezettebb. Össze kellene kapcsolni Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja magyar fiatalságát. Lassacskán össze is állt a kép. Mi más lehetne az az egyesítő erő, mint a sport, a labdarúgás, és kit szólítsunk meg elsőként, ha nem a diákokat, akiket még lehet szépre, jóra nevelni ebben a „barom” világban is? Már az első kiírásra több mint kétszáz csapat jelentkezett szerte a Kárpát-medencéből, csak Kárpátaljáról hatvanegy. Az ünnepélyes megnyitót 2003. szeptember 17-én tartottuk Székelyudvarhelyen, legnagyobb nemzeti kisebbségünk anyavárosában. Az első döntőn, az Üllői úti Fradi-stadionban még ott volt Puskás Öcsi bácsi, Grosics Gyula, Balczó András és Mádl Ferenc, a hivatalban lévő köztársasági elnök. Meg is könnyezte, amint az első győztesek, a székelyudvarhelyi fiúk letérdeltek a pálya kezdőkörében, és szívükre tett kézzel énekelték a székely himnuszt.
– Amikor megálmodta a diákbajnokságot, hitte volna, hogy megéri az a tizedik évfordulót, és már kanadai magyarokat is hazacsábít?
– Nem csak hittem, tudtam is. Mások nem hitték. Amikor az ötletem mellé annak idején megpróbáltam támogatókat találni, szinte mindenütt azt a választ kaptam: gyönyörű elképzelés, majd jöjjek vissza, ha meg is valósult. Hát itt vagyok, itt vagyunk, nem egy, hanem tíz szezon után. És aki a szocsi téli olimpián rácsodálkozott Miklós Editre, hogy nahát, micsoda tehetséges lányaink vannak Erdélyben, annak üzenem: egyszer nézze meg a tizenöt éves Kis Mikit vagy Nagy Ferit is, akik mindenkit kicseleznek, és alig várják, hogy észrevegyék őket, hogy magyar csapatban futballozhassanak.
– Becsülendő, hogy Hargita megyei, vagy éppen beregszászi, adai kis srácokat fedez és karol fel. De biztos, hogy a torontói és montreali magyarokkal is fel kellett dúsítani a versenyt? Hisz egyrészt Kanadát azért sose csatolták el tőlünk, ők mentek, másrészt a kapocs a trianoni határ két oldalán amúgy is egészen más
– Persze, ők csak úgy elmentek. Illetve nem is ők, hanem a szüleik, nagyszüleik. Mert menniük kellett, különben, ha egyetlen ’56-os fotón feltűnnek, már viszik is őket, csak éppen nem Montrealba, hanem mondjuk Novoszibirszkbe. Jó, ha oda nem is, de mi van, ha valaki a belügyben egy felvétel láttán azt mondja, nézzétek, ez a Kovács, rántsuk már be húsz évre! Egyébként a Kanadából hazatért vendégek, amikor kikísértem őket a reptérre, azt mondták, mostantól számolják a napokat, amíg jövőre megint jöhetnek. De talán ennél is fontosabb az ügyünk szempontjából, hogy miután bemutatkoztak az első közös vetélkedőn, egy kis székely gyerek felállt, és megkérdezte: micsoda, ott is élnek magyarok? Úgyhogy jönni fognak, és bekapcsolódik Ausztrália is. Sőt, hozom a második világháború után kitelepítettek unokáit. Azt a kölyköt is, akinek a nagyapja az 1954-es vb-döntőt már stuttgarti lakosként hallgatta, de zokogott, mert a németektől kikaptak a magyarok. Pedig egy bőrönddel és páros lábbal rúgták ki innen. És nem hagyjuk ki a moldvai csángókat sem.
– Ahogyan többször fogalmazott, éveken át ellenszélben működtette a diákbajnokságot; 2010 óta érzi a hátszelet?
– Érzem, de lehetne akkora, hogy beleborzongjak. Évi 30 millió forintból csodát tehetnénk. Bár számomra már az is a csoda kategóriája, hogy a 2013-as futballdöntőt a Puskás-stadionban rendezhettük. Amikor a kárpátaljaiak kifutottak a gyepre, és körbenéztek, potyogtak a könnyeik, az adaiak pedig először a lelátóra mentek fel, onnan kérdezték, tényleg itt fogunk-e játszani, és spontán vastapsban törtek ki. Ennél nekem nem kell, nem is jöhet nagyobb elismerés.
