– Mesebeli történet ez. Mindig is a Szent István-i Magyarország volt a szívem csücske, és miután 1997 novemberében végleg hazatértem Belgiumból, szerettem volna sok mindent bepótolni – vág bele a múltidézésbe Kű Lajos. – Ezért is szerveztem Rákóczi-, Wesselényi-, Kőrösi Csoma-emléktúrákat, majd egy színészekből, művészekből, sportolókból álló csapatot, amellyel sorra látogattuk az első világháború után elcsatolt részeket. Fradi-öregfiúk néven szerepeltünk, mert ez vonzó elnevezés volt, de valójában már kezdettől jóval többről álmodtam. Nemesócsán, a Felvidéken kezdtünk, és az óramutató járásának megfelelően haladtunk végig Kárpátalján, Erdélyen, Délvidéken, Horvátországon, majd Lendván át Burgenlandig. Mindenütt hatalmas szeretettel fogadtak bennünket. Négy év alatt Nagy-Magyarország minden zegét-zugát bejártuk, aztán egyszer csak támadt egy gondolatom: szép, szép, hogy két-három hetente útra kelünk, jókat focizunk, barátkozunk, de ennél most már több kellene. Valami komolyabb, maradandóbb, szervezettebb. Össze kellene kapcsolni Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja magyar fiatalságát. Lassacskán össze is állt a kép. Mi más lehetne az az egyesítő erő, mint a sport, a labdarúgás, és kit szólítsunk meg elsőként, ha nem a diákokat, akiket még lehet szépre, jóra nevelni ebben a „barom” világban is? Már az első kiírásra több mint kétszáz csapat jelentkezett szerte a Kárpát-medencéből, csak Kárpátaljáról hatvanegy. Az ünnepélyes megnyitót 2003. szeptember 17-én tartottuk Székelyudvarhelyen, legnagyobb nemzeti kisebbségünk anyavárosában. Az első döntőn, az Üllői úti Fradi-stadionban még ott volt Puskás Öcsi bácsi, Grosics Gyula, Balczó András és Mádl Ferenc, a hivatalban lévő köztársasági elnök. Meg is könnyezte, amint az első győztesek, a székelyudvarhelyi fiúk letérdeltek a pálya kezdőkörében, és szívükre tett kézzel énekelték a székely himnuszt.
– Amikor megálmodta a diákbajnokságot, hitte volna, hogy megéri az a tizedik évfordulót, és már kanadai magyarokat is hazacsábít?
– Nem csak hittem, tudtam is. Mások nem hitték. Amikor az ötletem mellé annak idején megpróbáltam támogatókat találni, szinte mindenütt azt a választ kaptam: gyönyörű elképzelés, majd jöjjek vissza, ha meg is valósult. Hát itt vagyok, itt vagyunk, nem egy, hanem tíz szezon után. És aki a szocsi téli olimpián rácsodálkozott Miklós Editre, hogy nahát, micsoda tehetséges lányaink vannak Erdélyben, annak üzenem: egyszer nézze meg a tizenöt éves Kis Mikit vagy Nagy Ferit is, akik mindenkit kicseleznek, és alig várják, hogy észrevegyék őket, hogy magyar csapatban futballozhassanak.
