A halál stadionja: Hillsborough démona máig kísért

Huszonöt éve, 1989. április 15-én 96 elhunyt szurkolójával együtt meghalt a Liverpool is, de újjászületett.

Ian látszólag jobban viselte a traumát. Pedig a legközelebbi barátját, Joe-t veszítette el; tartotta, ameddig a karja bírta, de elsodorta az emberár, a felismerhetetlenségig összezúzódott az arca. Ian később normálisan dolgozott, és nevelte a gyermekét, igaz, egyszer minden látható ok nélkül darabokra törte a fürdőszoba berendezését. Tizenöt évvel később szörnyen felzaklatta a témában forgatott tévéinterjú, két héten át küzdött Hillsborough démonaival. Aztán elindult Joe után. Saját garázsában akasztotta fel magát, a felesége és a lánya talált rá.

Tony Edwards mentős két évtizeden át szenvedett az átélt borzalmak és mint meggyónta, saját gyávasága miatt. Íme a vallomása: „A stadionnál egy rendőr odalépett a mentőautónkhoz, és azt mondta, nem hajthatunk be, mert a szurkolók még verekszenek. Később megtudtam, hogy negyvennégy kocsi állt kinn, több mint nyolcvanfőnyi személyzettel, de csak mi mentünk be. Szörnyű kép fogadott. Akit lehetett, odavonszoltuk a kocsinkhoz, tele volt a mentő sebesültekkel. Soha nem tudtam feldolgozni a történteket, és azt sem, hogy sokáig beszélni sem mertem az egészről, mert féltettem az állásomat. 1992-ben szakítottam a feleségemmel, majd miután 1995-ben egy öngyilkossági esethez riasztottak, és az áldozat éppúgy pólót, farmert és tornacipőt viselt, mint azon a napon mindenki Hillsborough-ban, rosszul lettem, és másnap végleg otthagytam a mentőket. Egy hónap múlva Sheffieldet is.”

Nyolcvankilenc tavaszán Anglia és Liverpool gyászba borult. Akit nem érintett közvetlenül a tragédia, azt a kibontakozó vagy éppen eltitkolt részletek sújtották porig. Mint a fentiekből is kiderült, a rendőrség sokáig fel sem fogta, mi zajlik körülötte; a játékvezető akkor adott jelt a kezdőrúgásra, amikor többen már a haláltusájukat vívták. A játékosok közül Grobbelaar kapus volt a legközelebb a Leppings Lane Endhez, hozzá el is jutottak a szurkolók sikolyai – „Bruce, megölnek minket” –, oda is kiáltott a rendezőknek, de csak a hatodik percben szóltak a bírónak, hogy fújja le a meccset, mert úgy tűnik, nagy a baj.

Csak fokozatosan derült ki, mekkora, ám a mulasztók személyes felelősségét soha nem mondták ki, a vétkesek sem kértek bocsánatot, hiszen hivatalosan nem is voltak vétkesek. A későbbi Taylor-jelentés ugyan megállapította a rendőri és rendezői intézkedések hibás voltát, de a kapukat kinyittató elöljáró ellen vizsgálatot sem folytattak megromlott egészségi állapota miatt. Mintha nem is Anglia, hanem az úgynevezett harmadik világ vagy a kommunista tömb lett volna a katasztrófa színhelye – bár ez annyiban nem áll, hogy négy nap múltán a The Sun című bulvárlap rikító piros betűkkel a címlapján hirdette, hogy feltárja az igazságot. A The Truth című cikk azonban bizonyítékok és források megjelölése nélküli vádak halmaza volt; soha meg nem erősített, de vissza sem vont állításai szerint a szurkolók levizelték a rendőröket, kifosztották a holtakat, egy lány hulláját meg is gyalázták, és így tovább. Az újság ezzel ki is írta magát Liverpoolból. A nyílt utcán égették a lapot, az 1989 előtti kétszázezres városi példányszám tízezer körülire zuhant.

A csapat, a klub méltó módon emlékezett. Kenny Dalglish menedzser heteken át szinte csak temetésre járt, olykor naponta háromra is. Több mint ötven áldozattól vett személyesen végső búcsút. Amikor pár évvel később remek ajánlatot kapott Sheffieldből, elképedve felelte rá: hogyan is mehetne oda, hiszen Hillsborough-ban mi másra gondolhatna, mint arra a borzalmas napra? „Azonnal rám törne, hogy a szervezők hatalmasat hibáztak, és ez kilencvenhat Liverpool-szurkoló életébe került. Emlékük az életem hátralévő részében már bennem él” – mondta Dalglish, és a játékosok hasonló hangnemben rótták le kegyeletüket, vagy vallottak saját keserveikről. Mint John Aldridge: „Ha nem futballista lettem volna, majdnem biztos, hogy én is a lelátóról nézem a mérkőzést. Pár nap múlva a Liverpool Echo interjút készített velem, és én azt mondtam, az sem érdekel, ha soha többé nem lépek pályára, és ezt komolyan is gondoltam. A katasztrófa teljesen legyengített fizikálisan, érzelmileg és mentálisan is. Próbáltam futni, de egyszerűen nem ment. Azon gondolkodtam, talán vissza kellene vonulnom. Megtanultam, hogy az élet igazából mit is jelent, és nem láttam a foci fontosságát.”

Az angol labdarúgás mégis újjászületett. Amihez kevésnek bizonyult 1971-ben Glasgow-ban 66 szurkoló halála, vagy az 1985-ös Juventus–Liverpool BEK-döntőben, a brüsszeli Heyselben a britektől megrémült 39 olasz végzete, azt Hillsborough végre kikényszerítette. A Lord Taylor igazságügy-miniszter vezetésével 1990-re elkészített dokumentum kijelölte a kivezető utat, és a futballvezetők végig is mentek rajta. A törvényhozók kötelezővé tették a szurkolótáborok elkülönítését, a szektorok előtti rácsok lebontását, az alkoholtilalmat, megszüntették az állóhelyeket, bekamerázták a tribünt, egységes beléptető rendszert alakítottak ki, és a szabályok ellen vétők számára nincs többé sem kiskapu, sem bocsánat.

Anglia pályáin ma a világ legjobb és legértékesebb labdarúgói pár méterrel a nézők előtt brillíroznak, ha úgy adódik, egy-egy gól után kezet is rázhatnak egymással. Tíz- és százezrek élvezik az új módit, de ma már legalább százra rúg azok száma is, akik így vagy úgy az életüket adták ezért. Mert 1989. április 15-nek napfényes délutánján megindultak Sheffield felé.