Gergely tizenkét, egyáltalán nem tucatszezont húzott le a Honvédban. 2004-ben Bajnokok Ligája-győztes, még 2005-ben is BL-finalista alakulat tagja volt, a hazai ob I.-ben az első négy évében négy aranyat, majd egy ezüstöt és két bronzot söpört be. Az anyagi válságba került klub ezt követően kis híján elsüllyedt, de Gergely ekkor is kitartott, idén nem kis része volt abban, hogy a társulat visszatért a legjobb négy közé, és pénteken, Szolnokon minden valószínűség szerint pályafutása utolsó mérkőzését vívja. A sportági szövetség honlapjának, a Waterpolo.hu-nak nyilatkozva e tényről is már-már filozofikus magasságból vallott: „Einstein mondta, minden relatív. Így az idő is. Elég egyetlen másodpercre ráülni a gázrezsóra, és az a pillanat is irdatlan hosszúnak hat. De egy jó könyvvel a kézben félórás várakozás sem tűnik soknak. Most, hogy már látom, tényleg itt a vége, úgy tekintek erre a szezonra, hogy ne érjen véget – korábban azért elő-előfordult, hogy az munkált bennem, fejeződjön már be, minél hamarabb.”
Ennek dacára fel sem merül benne, hogy folytatnia kellene: „Elégedett vagyok a pályafutásommal, meg mindennel, ami úgymond körbefogta. Nincs hiányérzetem, csodálatos volt megélni minden egyes pillanatát – viszont nem érzem, hogy folytatni kéne. Talán lenne bennem pár szezon még – jó, ez lehet, hogy nagyképű kijelentés –, de már nem látok perspektívát. Válogatott nem leszek, jobb se nagyon, mivel többet edzeni így, 38 évesen nincs nagyon kedvem. A kapuskodás viszont nem működik hobbiszinten: a vízilabda az a sport, amelyikben nem lehet visszavenni, hogy csupán egy picit edzek. Azt viszont nem várnám meg, hogy finoman mondogassák: figyelj, lehet, hogy most jobb lenne, ha kiülnél a kispadra... Akkor már késő abbahagyni, rossz a szájíz, ezt semmiképp sem szeretném megvárni. Nagyon-nagyon nyugodtan tudom befejezni. És nem csak azért, mert részese lehettem olimpiai, világbajnoki, világliga-győzelmeknek. Hanem azért is, mert olyan emberekkel találkoztam menet közben, olyan bajnokságokban, olyan csapatokban játszhattam, akiktől, ahol nagyon sokat tanultam. Sok oldalról csiszolódtam. Szlovákia, Spanyolország, Olaszország, Izrael, Málta és Magyarország – sok kiváló játékos, sok jó szakember. Rengetegen váltak a barátaimmá, és ők így, együtt megváltoztatták az életemet.
A vízilabda más embert faragott belőlem. Nem, nem az, hogy sportoltam: ez a sport, a vízilabda tett azzá, akivé, és olyanná, amilyenné. Furcsa: most, hogy közeledik a vége, az ember már mindent rózsaszínben lát. De ez nagyon jó!”
Gergely ars poeticája, vagy inkább pólós hitvallása, pedig a sportág üdvére lehet. A kétszeres olimpiai bajnok ugyanis többféle minőségében is ott marad a medence mellett. A hazai szövetség legutóbbi elnökválasztásakor a végül befutó Kemény Dénesnek is komoly vetélytársa volt, jelenleg a válogatott kapusedzője, de valójában jóval több annál – nem véletlen, hogy közelmúltbeli riválisa, Nagy Viktor a tavaly nyári barcelonai vb-n minden korábbinál egyenletesebben védett -, a játékvezetők bemikrofonozása az ő ötlete, hisz a póló marketing- és PR-szakembere is, mindemellett a Honvéd is számít rá, a parton is. E lehetőségekkel kapcsolatban úgy fogalmazott: „Elindulok még inkább a sportvezetői pályán, de persze azt is csinálom, amit most. Azaz (Benedek) Tibi mellett a válogatott csapatvezetője és kapusedzője leszek továbbra is, plusz szeretném befejezni a doktorimat, azzal is rengeteget kell foglalkozni. A Honvédtól sem szakadok el, most alakul ki, milyen formában maradok a klub kötelékében. Ez a terv két évre szól, aztán meglátjuk. Rióig még több időt szeretnék fordítani a válogatottra, továbbá előkészíteni a sportdiplomáciai karrieremet.”
E búcsúüzenetet – legalábbis játékos pályafutását illetően az – Gergely István mindenki számára hasznosítható intelemmel zárja: „Ha valamit igazán el akarsz érni, azt el tudod érni. Egyetlen kérdés van csupán, hogy mikor – de hogy eléred, az biztos.” Az egykori álmodozó felvidéki kis srác szájából még ez is hihető. De minimum megszívlelendő.
