– A közösségi hálón láthattuk, hogy csütörtök éjjel nem messze Montpellier-től egy klubban tartózkodott, a dallamos nevű Club Belambra La Grande Mottében. Nagy ünneplést csaptak?
– Klubban?! Ahogy vesszük. Az a szállásunk, ami olyan, mint egy kemping, csak nem faházak vannak benne, hanem kőépületek. Amikor hazamentünk a verseny után, letelepedtem a recepciónál, mert csak ott van internetkapcsolat, és igyekeztem megköszönni mindenkinek a gratulációkat, amiket küldtek.
– De egy pezsgő csak előkerült valahonnan, nem?
– Á, nem, ünneplés majd csak később lesz. Megmondom őszintén, eléggé elfáradtam, és beértem annyival, hogy végre tudtam egy jót vacsorázni. Mert a verseny előtt azért kellett fogyasztanom, hogy hozni tudjam a súlyomat.
– Mi járt a fejében akkor, amikor a döntőben tíz másodperccel a négyperces mérkőzésidő letelte előtt a bírók törölték az ellenfele intését, így odalett a vezetése, és döntetlenre álltak?
– Természetesen nem örültem, de láttam a francia lányon, hogy már eléggé elfáradt, így bíztam benne, hogy a hosszabbításban megnyerem a meccset. Érdekes, hogy én inkább a mérkőzés elején éreztem magam fáradtabbnak. Az elődöntőben nagyon megszenvedtem az orosz lánnyal, aki úgy dzsúdózik, mintha birkózó lenne, az a meccs sok erőt kivett belőlem. Utána nem volt elég idő arra, hogy kipihenjem magam, így a döntőben kissé álmosan kezdtem, de szerencsére a második felére sikerült túllendülnöm a holtponton.
– Amikor a hosszabbításban a mérkőzésvezető arra készült, hogy egyiküket megintse, és ezzel véget is érjen a döntő, biztos volt benne, hogy a franciát inti meg?
– Az Eb előtt úgy voltam vele, azt el kell kerülnöm, hogy Franciaországban a francia versenyző ellen a bírókra bízzam a döntést, mert abból nem biztos, hogy jól jövök ki. Így aztán a döntőben is mindenképpen szerettem volna még akciót csinálni. Úgy még jobb lett volna nyerni, ha sikerül, de persze így sem vagyok szomorú. Az ellenfelem intése a végén amúgy szerintem azért is jogos volt, mert előtte szabálytalanul bontott fogást.