– A közösségi hálón láthattuk, hogy csütörtök éjjel nem messze Montpellier-től egy klubban tartózkodott, a dallamos nevű Club Belambra La Grande Mottében. Nagy ünneplést csaptak?
– Klubban?! Ahogy vesszük. Az a szállásunk, ami olyan, mint egy kemping, csak nem faházak vannak benne, hanem kőépületek. Amikor hazamentünk a verseny után, letelepedtem a recepciónál, mert csak ott van internetkapcsolat, és igyekeztem megköszönni mindenkinek a gratulációkat, amiket küldtek.
– De egy pezsgő csak előkerült valahonnan, nem?
– Á, nem, ünneplés majd csak később lesz. Megmondom őszintén, eléggé elfáradtam, és beértem annyival, hogy végre tudtam egy jót vacsorázni. Mert a verseny előtt azért kellett fogyasztanom, hogy hozni tudjam a súlyomat.
– Mi járt a fejében akkor, amikor a döntőben tíz másodperccel a négyperces mérkőzésidő letelte előtt a bírók törölték az ellenfele intését, így odalett a vezetése, és döntetlenre álltak?
– Természetesen nem örültem, de láttam a francia lányon, hogy már eléggé elfáradt, így bíztam benne, hogy a hosszabbításban megnyerem a meccset. Érdekes, hogy én inkább a mérkőzés elején éreztem magam fáradtabbnak. Az elődöntőben nagyon megszenvedtem az orosz lánnyal, aki úgy dzsúdózik, mintha birkózó lenne, az a meccs sok erőt kivett belőlem. Utána nem volt elég idő arra, hogy kipihenjem magam, így a döntőben kissé álmosan kezdtem, de szerencsére a második felére sikerült túllendülnöm a holtponton.
– Amikor a hosszabbításban a mérkőzésvezető arra készült, hogy egyiküket megintse, és ezzel véget is érjen a döntő, biztos volt benne, hogy a franciát inti meg?
– Az Eb előtt úgy voltam vele, azt el kell kerülnöm, hogy Franciaországban a francia versenyző ellen a bírókra bízzam a döntést, mert abból nem biztos, hogy jól jövök ki. Így aztán a döntőben is mindenképpen szerettem volna még akciót csinálni. Úgy még jobb lett volna nyerni, ha sikerül, de persze így sem vagyok szomorú. Az ellenfelem intése a végén amúgy szerintem azért is jogos volt, mert előtte szabálytalanul bontott fogást.
– Bár címvédőként nagy esélyes volt, idén csak egy versenyen indult, és a párizsi Grand Slam-tornán korán kiesett. Nem tartott attól, hogy a versenyhiány visszaüthet?
– Most már bevallom, az Eb előtti egy hétben nagyon ideges voltam, mert idáig peches évem volt. Kezdődött azzal, hogy januárban lebetegedtem, majd volt egy vállsérülésem is, egy hónapon keresztül gyógytornászhoz jártam. Közben persze készültem is, de a versenyek tényleg kimaradtak, és ezek hiányoztak is. Az elmúlt évek során azonban szerencsére szereztem annyi versenyrutint, hogy ez most előjött, és amikor nagyon fontos volt, taktikusan tudtam dzsúdózni.
S íme a cselgáncssport 17. magyar Eb-aranyérmének megszületése:
