Fiatalon, életerős férfiként még fegyelmezetten, ha nem is teljesen egyedül, a korban benne járva egyre nehezebben; már szabadult volna eme tehertől, de nem tudott.
Háromszor is volt alkalmam hosszabb időn át beszélgetni vele, s mindannyiszor megtörten mondta el, éjszakánként gyakran riad fel arra, hogy Helmut Rahn belövi a németek harmadik, győzelmet jelentő gólját. Ennél is megrázóbb élmény volt, amikor 2004-ben a Magyar Televízió székházában először vetítették le a teljes döntőt, méghozzá kiváló minőségben, visszajátszásokkal. Tényszerűen arról is meggyőződhettünk, hogy az utolsó percekben szabályos volt Puskás gólja, „Öcsi” nem volt lesen, amikor kapta a labdát. A pillanat mindenkire nagy hatással volt, Grosics Gyulát pedig egyenesen letaglózta. Elsápadt, kiverte a víz, percekig ápolni kellett, hogy egyáltalán képes legyen megszólalni.
Élete végéig gyötörte az önvád, hogy miatta nem nyerte meg az Aranycsapat a világbajnokságot. Az elmúlás – nekünk, tisztelőinek bármennyire is szomorú – számára feloldozás egy el sem követett „bűn” alól.
