– Milyen tapasztalatokat szűrt le a bukaresti kontinensviadalon? Jót tett a szakágnak a 2012-es olimpiai programba kerülés?
– Mindenképpen. Egyre nagyobb tömeg jön össze, és egyre több a felkészült versenyző, akad olyan, például az ír Katie Taylor, aki szerintem a hatvankilós férfiak mezőnyébe is beférne. Főképp a három olimpiai súlycsoportban sűrű a mezőny, 51 kilóban, Ancsin Katiéknál például most nem tudott dobogóra kerülni a londoni aranyérmes, és sokan lefogyasztanak ide a majdani ötkarikás-szereplés érdekében. Természetesen a férfi- és a női bunyó között megmarad a különbség a fizikai paraméterek miatt, de egyre kisebb a szakadék.
– A férfiaknál is dolgozott szövetségi kapitányként, mennyiben más dolgozni a hölgyekkel?
– Teljesen más, az a tapasztalatom, hogy a lányok látszatra jobban akarják a sikert, nem törődnek bele a vereségbe, s ha tehetnék, éjjel-nappal edzenének. A magyar csapat tagjai igazán összetartóak, együtt mozogtak és szurkoltak egymásnak, öröm volt velük ott lenni az Eb-n. Kedves, csinos lányok, ellentétben néhány ellenféllel, akik igazán férfias jelenségek. Azt is meg kellett szoknom, hogy nem lehetek ott a mérlegelésen, a testtömeg-ellenőrzést női edzőkollégáim végzik.
– Hatvan felett járva nem félt belevágni az újba?
– Dehogynem, amikor először kértek fel a feladatra, azt mondtam, öreg vagyok már ahhoz, hogy lányokkal kínlódjak, de így utólag már nem bánom, hogy igent mondtam. Jó felkészüléssel és menedzseléssel el lehet velük érni szép eredményeket, most is a három olimpiai súlycsoportból kettőben érmet szereztünk.
– Viszont épp Londonba nem sikerült két éve senkit sem delegálni. Rióban ott leszünk?
– Van esélyünk a részvételre, hiszen a nemzetközi élmezőny zöme európai, s velük, mint kiderült, felvesszük a versenyt. Jó kapcsolatot alakítottam ki a klubedzőkkel, mindig is azt mondtam, a munka zöme az övék, nem csak a szövetségi kapitányé az érdem, ha van eredmény.
