Négy éve, amikor ugyanez a két vetélytárs ugyanezért a tétért szintén Veszprémben csapott össze, tisztább volt a kép: akkor a mieink két góllal elveszítették az első felvonást Ljubljanában, így a másodikat legalább hárommal kellett nyerniük. Éppen annyival is nyerték, így kijutottak a svédországi vb-re. Most, a veszprémi lévén az első mérkőzés, sokkal képlékenyebbnek tűnt a helyzet, hisz tudtuk, akár az egy gól előny is elegendő lehet, vagy éppen a hat is kevés; olyan arányú diadalra pedig nem számíthattunk, amely eljelentékteleníti a velenjei visszavágót.
A bemelegítés során végig igazi „tömegoszlató” zene szólt – a lemezlovast legalább kétheti folyamatos Wagner-opera-hallgatásra ítélném –, de a publikumot ez sem ijesztette el, pokoli hangulat fogadta a tavaly vb-negyedik, tartalékos szlovénokat. Mikler, aki Szegedről távozása után először védhetett már veszprémiként e csarnokban, kegyelmi állapotban kezdett, 6 perc után, 3-0-nál vették be először a hálóját, akkor is csak büntetőből. Aztán kisebb ingadozásokkal 10-7-ig maradt e hármas követési távolság.
Klasszikus átlövéses gólt alig láttunk, a BL múlt heti, kölni négyes döntője után ismét úgy tetszett, már a kézilabda legfontosabb testrésze is a láb. Ezért talán nem is baj, hogy sokszor állt a játék, mert a lett játékvezetők annyit töröltettek, hogy otthonukban valószínűleg takarítóvállalkozást működtetnek.
A mieink több ziccert rontottak, játékukból hiányzott a dinamika, ráadásul Mikler is visszahűlt szobahőmérsékletre. A vendégek így 10-10-nél egyenlítettek, majd fordítottak, Ilyés szinte a szünetet jelző duda pillanatában vágta be a 16-15-ös vezetést jelentő gólt.
A folytatásban is olyan szakaszosan folyt a játék, mint teniszben, gyakorlatilag labdameneteket láthattunk. De nem bántuk különösebben, mert újra négy gólra nőtt a differencia, 23-19-re. Ekkor Putics talált be, akinek egyébként dinamit van a kezében, de nem mindig akkor és úgy robban, ahogyan kellene. Pedig hatalmasat képes dobni a csapaton, hát még akkor, ha Nagy László inkább afféle – amúgy igen hasznos – háttértevékenységet folytat, tisztán szerel, vagy éppen gólpasszokkal szolgálja ki Zubait.
A hajrába fordulva, 24-19-nél felsejlett az „ügydöntő” győzelem lehetősége, annál is inkább, hogy a szlovének a 42. és az 52. perc között egyetlen gólt sem lőttek. Csakhogy a mieink a 49. és 58. perc között tartottak tűzszünetet, az utolsó 11 percben mindössze egyszer találtak be. Az első félidő 31 góljához képest a másodikban csupán 16 esett, ami nem kis részben a megszilárduló védelmek, valamint Mikler és Skof érdeme.
Az öldöklő kézitusában megszületett 25-22-vel egyik fél sem lehet sem tökéletesen elégedett, se abszolút elégedetlen sem. Ezt tükrözték az érintettek nyilatkozatai is.
Mocsai Lajos úgy fogalmazott: „A BL négyes döntője miatt a veszprémi játékosok rendkívül fáradtan és kilúgozottan érkeztek haza, minimális időt tudtunk együtt dolgozni. Nagyon kiélezett folytatás várható, hiszen praktikusan 0-0-ról indulunk. Jelentősen javulnunk kell a támadójátékban, hat-nyolc százszázalékos gólhelyzetet hagytunk ki. Ötven-ötven százalék a továbbjutásra a két fél esélye.”
Így véli ezt Mocsai kollégája, Boris Denic is: „Gratulálok mindkét csapat játékosainak, hogy a szezon végi állapotukban ilyen teljesítményre voltak képesek. Mindkét oldalon akadtak hibák és gyengébb szakaszok, a továbbjutás kérdése nyitott.”
Természetesen Mikler Roland sem mondott gyökeresen ellent az előtte szólóknak: „Azt kaptuk, amit vártunk, tudtuk, hogy nagyon jó a szlovén válogatott. Ez a három gólos előny nézőpont kérdése, ha ezt a védekezést produkáljuk idegenben, akkor lehet esélyünk. Támadójátékban pedig harminc gól körül kellene lőnünk.”
Négy éve, amikor Veszprémben szintén három góllal nyert válogatottunk, joggal ünnepeltünk, mert akkor tudtuk, hogy idegenben kettővel kaptunk ki; most azért még nagyon meg kell majd szenvedni.
