Normális esetben beharangozó jellegű írásban taglalnánk labdarúgókupa-csapataink esélyeit az Európa-liga első selejtező körének csütörtöki visszavágóira. Ezúttal azonban nemhogy felesleges szaporítani a szót, hanem egyenesen vétek. A magyar egyletek ugyanis „emberalatti” teljesítményt nyújtottak a múlt heti első találkozókon a hazai szurkoló számára kimondhatatlan nevű máltai ellenfeleikkel szemben: a Ferencváros idegenben 1–1-es döntetlent „szenvedett” a Sliema Wanderersszel, a Diósgyőr pedig egy félidei emberelőnye dacára a 92. percben szerezte meg a 2–1-es győzelmet érő gólt Debrecenben a Birkirkara ellen. Ezért aztán esély és lehetőség helyett kényszerről és kötelességről illik beszélni: tovább kell jutni.
Ha sikerül, az önmagában még nem jelent semmit. Ha nem, az annál többet. De erről később; illetve remélhetőleg soha.
A magyar labdarúgásnak a mostanihoz képest tündökletes állapotában, 1989 áprilisában, a Népstadionban 1–1-re végződött a Magyarország–Málta világbajnoki selejtező. Ez az eredmény ebben a párosításban akkoriban még értelmezhetetlen volt, pályakezdő újságíróként ezért azt javasoltam rovatvezetőmnek, csupán egy „Pontot szereztünk” című, négysoros hírben emlékezzünk meg a blamáról, és a hatást fokozandó, vezető anyagunk a vitorlázásról szóljon. Így is történt, és „merényletünket” országos felzúdulás követte.
Ma már nem követné, de persze sokkal szívesebben – és lelkendezéstől mentesen – számolnánk be két nagy gólkülönbségű, kötelező papírforma győzelemről. Vitorlásverseny egyébként jelenleg is zajlik, a Kék szalag, nem beszélve a labdarúgó-vb-ről. Hisz a világfutball krémje még a 2013/14-es szezont zárja, a másik véglet ellenben már a 2014/15-öst kezdi. (Némi akasztófahumorral egy évvel a futballelit előtt járunk.)
De akibe szorult szemernyi önbecsülés és felelősségtudat, az be még nem fejezheti.
